270/3. A füst és a csend – Lépték a homályban

– Vagy esetleg a dobozban – fejezte be nyugodtan Monsieur Vaneau.
– A dobozban! – kiáltotta a szürkekendős nő, hangjában a pánik és a düh különös keverékével. – Azt mondtam, ha elhallgat, mindannyiunknak végünk! Hát most hallgat el! Ezért van a füst, ezért van a sötétség! Ez a kezdet, nem a vége!
– Érdekes értelmezés – morfondírozott Vaneau. – Általában a sötétség és a füst a rejtélyek *közepén* szokott jelentkezni, hogy aztán a megoldás hozza el a fényt. Vagy a megvilágosodást. De mindenesetre…
A mondatát félbeszakította, ahogy a folyosóról érkező gyors lépések hirtelen elhaltak, pontosan a fülke ajtaja előtt. A vonat zaján kívül mély, feszült csend telepedett a kékes homályba.
– Miért álltak meg? – suttogta az energikus úr, akinek csörgő poggyásza eddig néma tanúja volt a káosznak, most azonban hangja is remegett. – Ki az? Ki van ott?
– Aligha egy karácsonyi angyalka – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Bár a kék fény és a meglepetés kétségkívül egyezik. Talán a kalauz jött segíteni. Vagy inkább… segítséget kérni.
Az elegáns hölgy, aki eddig csak reszketve szorongatta a kézitáskáját, most felnyögött. – Nem látunk! Ki az, aki képes ilyen sötétben közlekedni?
– Akinek van oka – mondta Vaneau, hangja elgondolkodóbbá vált. – Valaki, aki pontosan tudta, mi fog történni. Vagy éppenséggel… valaki, aki *nem* látja a sötétséget, mert nem a szemével figyel. Éppúgy, ahogy mi sem a szemünkkel próbáljuk megérteni a doboz működését, hanem az eszünkkel.
Ekkor egy halk, fém súrlódására emlékeztető hang hallatszott a fülke ajtaja felől. Mintha valaki óvatosan, lassan próbálná elfordítani a kilincset, vagy egy kulcsot dugna a zárba.