270/2. Kék füst és sötétség — Vaneau hidegvére

A neonkék füst, mely a fémdobozból szökött, mindent elborított. A fülke ablakán beszűrődő halvány holdsugár is kékesen derengő, sűrű köddé vált. A vaksötétben a robogó szerelvény rázkódása még ijesztőbbnek tűnt. A folyosóról érkező sikoly elhalt, helyét pánikolt hangok zaja vette át.
– De hisz alig látni egy centire sem! – kapkodta a levegőt a fiatal diplomata, miközben fuldokolva köhögött. – Mi a fene volt ez? Valami robbanás?
– Kevéssé valószínű – válaszolt Vaneau nyugodt hangon a sötétből. – A robbanások általában zajosabbak. Ez inkább egy… igen, egy meglehetősen hatásos fény- és füstshow.
– Ez nem show! – vicsorgott a szürkekendős nő, akinek a hangja remegett a félelemtől és a dühtől. – Azt mondtam, ha elhallgat, mindannyiunknak végünk!
– És lám, milyen igazságot rejtett szava – jegyezte meg Vaneau, mintha egy színházi előadás kritikáját írná. – Bár bevallom, a „vég” koncepcióját illetően még van pár tisztázatlan részlet.
– A fénynek! – kiáltotta a diplomata. – És talán a józan észnek is! Nem látunk semmit!
– A hálókocsik elrendezése általában meglehetősen logikus – mondta Vaneau. – Nehéz lenne igazán eltévedni. Valószínűleg csak az átjáró tűnik most távolabbnak.
A folyosóról erős, gyors léptek zaja hallatszott, mintha valaki rohanna a sötétben. A diplomata felugrott.
– Hallja? Valami történik! Ki kell mennünk!
– Vagy épp ellenkezőleg – jegyezte meg Vaneau. – Talán várnunk kellene, míg valaki *beér*. A kék füstnek lassan oszlania kell, és a világítás is visszatér majd. Addig is: miért pont most sötétült el minden, és miért pont ez a doboz volt a kiváltója?
A szürkekendős nő mélyet nyögött.
– Az egész vonat leállt… lehetséges, hogy… – A hangja elhalt.
– A vonat továbbra is robog – állapította meg Vaneau. – Csak épp a világítás hiányzik, és a levegő kissé… kékes. Semmi ok a pánikra, csupán egy apró kellemetlenség a hajtóműben, vagy a fényszórókban. Vagy esetleg a dobozban.