269/4. A bross fogaskerekei — Porszem a gépezetben

„Ha el tetszik hagyni a fülkét, Madame, tartok tőle, hogy a folyosó huzata végleg kisepri a bizonyítékot a hajtókájából” – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman, de határozottan elállta az utat az ajtónál.
A hölgy megtorpant, és bosszúsan pillantott a detektívre. „Milyen bizonyítékot? Ez csupán egy családi örökség, semmi több!”
„Egy családi örökség, amely másodpercenként harmincat ketyeg, és sárgaréz port lélegzik ki?” – kérdezte a fiatalember, aki szinte mászott előre az ülésén a kíváncsiságtól. „Micsoda zseniális, bár felettébb gyanús szerkezet! De mi célból?”
Vaneau visszaült a helyére, s méltóságteljesen elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig némán nézte a mutatók egyenletes járását.
„Pontosan tizenkét perc múlva Belval állomásra érkezünk,” – szólalt meg végül, hangjában azzal a megnyugtató bizonyossággal, ami csak a legtapasztaltabb utazók sajátja. – „Ahol a helyi hatóságok felettébb érdeklődni fognak az olyan ékszerek iránt, amelyek nem díszítenek, hanem mérnek. Madame, a brossában nem rugó van, hanem egy sűrített levegővel hajtott mikroszelep. Pont olyan, amilyet az iménti gyanús csomagoknál is alkalmaztak.”
„De én nem vagyok tolvaj!” – fakadt ki a hölgy, sötét táskáját a mellkasához szorítva. „Én csak… megőrzésre kaptam.”
„És a megőrzés díja a sárgaréz por?” – mosolyodott el halványan Vaneau. – „Úgy tűnik, ezen a vonaton a titkoknak igen finom a mechanikája.”