269/2. A tollas kalap rejtélye — A bross árnyéka

A fiatal, kíváncsi férfi, akinek agya még mindig a sárga por finomságait emésztgette, azon kapta magát, hogy tekintete akarva-akaratlanul is a tollas kalapos hölgyre siklik. Az a bross. Valamiért nem hagyta nyugodni. Mintha nem is dísz lenne, hanem… egy kérdőjel, ráragasztva egy elegáns fejfedőre.
„Érdekes darab, nem gondolja, Monsieur?” – suttogta a fiatalember Vaneau felé, de hangja a vonat zörejében alig hallatszott. A hölgy, akit most már csak az-uj-kalapos-utas néven emlegettek, éppen újra megpróbálta igazgatni a brosst, de az makacsul dacolt, és továbbra is kissé félrebillenve ült a helyén.
„A vonatokon minden darabnak megvan a maga története, fiatalember,” – válaszolta Vaneau, tekintetét a távoli tájon pihentetve. – „Néha még a legapróbb dísz is többet mesél, mint egy hosszú levél.”
Az-uj-kalapos-utas, mintha megérezte volna a beszélgetés irányát, hirtelen elvonta a kezét a kalapjáról. Arcán egy pillanatra feszültség villant át, amit gyorsan igyekezett egy ártatlan mosollyal leplezni. Felkapta a tekintetét, és mintha valamit keresne, végigpásztázta a fülkét, majd megállapodott egy üres ülésen, mintha az lenne a válasz mindenre. A bross azonban továbbra is furcsán, egyenetlenül állt a tollak között, mintha egy titkot rejtegetne, amit csak Vaneau láthat.
A vonat monoton ritmusban robogott tovább Courbevoie felé. A hölgy egyre nyugtalanabbul simogatta a kalapja szélét, és az a bizonyos bross szinte pulzált a rejtélytől. Az utazás, mely Miremontban vette kezdetét, most már egy új, tollas árnyalattal folytatódott, és Vaneau pontosan tudta, hogy a legérdekesebb történetek sosem a nyilvánvaló dolgokkal kezdődnek.