269/1. A tollas kalap rejtélye — Új érkezők Miremont-ban

A Miremont állomás peronja ismét pezsgett a forgalomtól. Az energikus úr, akinek csempészett szerkezete már nem kattogott, a helyi nyomozók kíséretében távozott, tekintetében mély hitetlenséggel. Vaneau, mintha csak a naplementét figyelné, nyugodt mozdulattal simította meg a mellényét. A fiatal, kíváncsi férfi még mindig tágra nyílt szemmel pislogott, láthatóan próbálta feldolgozni a sárga por és a hangtompító anyag közötti finom, de annál jelentősebb különbséget.
Néhány utas elhagyta a fülkét, mások a helyükre siettek. A frissen felszálló elegáns, tollas kalapos hölgy kissé megtántorodott, ahogy a vonat váratlanul megrándult. A kalapjáról valami apró, fémből készült tárgy, egy bonyolult mintázatú bross, csillant meg a fülke mennyezeti lámpájának fényében. A hölgy, aki az-uj-kalapos-utas néven mutatkozott be, azonnal a brosshoz kapott, mintha attól tartana, hogy elrepül.
„A vonatoknak megvan a maguk ritmusa” – jegyezte meg Vaneau a semmibe, de a fiatal férfi érezte, hogy neki szól. – „Néha meglepő, de sosem véletlen.”
Az-uj-kalapos-utas a kalapjával viaskodva ült le, miközben tekintete nyugtalanul pásztázta a fülkét. Mintha nem is az utazás, hanem maga az érkezés, vagy valami elrejtett dolog aggasztotta volna. A bross, amely most már szilárdan a helyén volt, egy kicsit furcsán, egyenetlenül állt a tollak között, mintha nem oda való lenne.
A vonat ajtajai csendesen becsukódtak, a gőzből készült sárkány lassan életre kelt, és a szerelvény egy új ritmusra váltva, Miremontot maga mögött hagyva, a következő állomás, Courbevoie felé robogott. A frissen érkezett, kissé zavart hölgy, és a kalapján lévő csillogó, ám rejtélyes bross képezte az új utazás első, még jelentéktelennek tűnő mozzanatát, amely lassan, de biztosan bontakozni kezdett a fülke csendjében.