268/7. A doboz csendje — Salignac meglepetése

A vonat éles, fémzörgés kíséretében, hirtelen lefékezett, és a doboz… a doboz hirtelen elhallgatott. Teljesen.
„Mi történt?!” – riadt fel az új kalapos utas, letépve zsebkendőjét az orra elől, mintha az elhallgatás miatt már nem is lenne szüksége rá. Az energikus úr, miután táskája egy sárga porfelhő közepén landolt, elkerekedett szemmel pislogott.
„A poggyászom! Egy élet munkája, most meg... egy rejtélyes porréteg alatt pihen! Ez felháborító!” – fortyant fel, miközben kétségbeesetten próbálta felmérni a károkat. A fiatal, kíváncsi férfi a doboz tulajdonosára meredt. „Elhallgatott. Ez jó, ugye? Vagy... ez rosszabb?”
A zaklatott tulajdonos diadalmasan, bár kissé rekedten sóhajtott. „Látják! Elmondtam! Készen vannak! A selyem! Most már senki sem hiszi el, hogy valami pokoli szerkezetet szállítok!” Örült, hogy a doboz csendje végre igazolta szavait, mintha a selyemhernyók időzített bombaként működtek volna, és most lejárt az idejük.
Közben a peronról már benyomult a fülke ajtaján egy testes, egyenruhás alak, majd még kettő. Az első, egy zord arcú főfelügyelő, végigfuttatta tekintetét a fülkében, megállapodva a sárga porfelhő és a csörgő poggyásszal rendelkező úr táskája között.
Monsieur Vaneau, aki eddig csak szemlélődött, most végre megszólalt, a tekintetét a táskán tartva. „Nos, ha a selyemhernyók befejezték a munkát, legalább már tudjuk, hogy nem egy időzített szerkezetről van szó. A poggyász viszont, Monsieur, úgy tűnik, most kezdett el élni egy másfajta, porlepte életet.” Száraz humorral nyugtázta a helyzetet, mintha csak egy rosszul elhelyezett esernyő okozta volna a felfordulást.
Az energikus úr fuldokolva próbálta visszaszerezni táskáját, miközben a rendőrök tekintete gyanakodva pásztázta a fülkét. A doboz tulajdonosának megkönnyebbült sóhaja elakadt a torkán. A csend, úgy tűnt, csak újabb kérdéseket vetett fel Salignac állomáson, a válaszok pedig talán még furcsábbak lesznek, mint maga a kattogás volt.