268/6. A kattogás csendje — Salignac állomás

A fülke levegője sűrű volt a feszültségtől és a sárgás portól. Tizenkét perc. Az idő szinte tapinthatóvá vált, minden egyes másodperc egy újabb kattanás súlyával nehezedett az utasokra. A zaklatott tulajdonos még szorosabban markolta ládáját, mintha azzal meg tudná akadályozni a benne lévő, hol hernyó, hol pokolgép rejtélyes mechanizmusát. Az új kalapos utas dühösen fújtatott.
– Tizenkét perc! – horkant fel az energikus úr, miközben idegesen igazgatta csörgő táskáját. – Ezalatt egy egész regiment is felvonulhatna, vagy egy fél cukrászda kifogyhatna az eperlevélből! De még mindig csak kattogást hallunk, és port nyelünk!
– A türelem erény – jegyezte meg Monsieur Vaneau, anélkül, hogy elvett volna a tekintetét a távolodó tájról, mintha egy szürke mező sokkal érdekesebb lenne, mint a kabinban gomolygó sárga paranoia. – Különösen akkor, ha az ember nem akar véletlenül valamilyen ismeretlen mechanizmust aktiválni.
A fiatal, kíváncsi férfi idegesen nézett a dobozra, majd Vaneau-ra. – És mi van, ha a mechanizmus… nos, befejezi a munkáját, mielőtt megérkezünk? – hangjában a pánik határán mozgó izgalom bujkált. – Mi van, ha a sárga por nem is eperlevél, hanem… valami olyasmi, ami Salignacon már nem fog minket várni?
A zaklatott tulajdonos kétségbeesetten rázta a fejét. – Nem, nem, csak levegő kell nekik! Látják, már alig kattognak! Majdnem kész vannak… a selyemmel!
Ahogy a vonat egyre nagyobb sebességgel szelte a tájat, a percek valóban lassan csordogáltak. A kattogás ritmusa, ha lehet, még furábbá vált, mintha valami belső ellenállás ellen küzdött volna. A sárga por már nem is annyira szitált, inkább apró, diszkrét felhőkben gomolygott a doboz oldalán, onnan, ahol a rések már feltűnően tágultak. Az új kalapos utas már a zsebkendőjét tartotta az orra elé, bár nem tudta eldönteni, hogy a por, vagy a tulajdonos zihálása zavarja-e jobban.
Aztán, pontosan a tizenkettedik perc beteljesedésekor, a vonat egy éles, fémzörgés kíséretében, hirtelen lefékezett. A csörgő poggyásszal rendelkező úr táskája elszállt a lábai közül, és egy tompa puffanással landolt a sárga porfelhő közepén. A fülke ablakán keresztül már látszott is a peron, tele várakozó emberekkel, közöttük néhány egyenruhás alakkal. Salignac állomásra érkeztek. És a doboz… a doboz hirtelen elhallgatott. Teljesen.