268/3. A selyemhernyók ritmusa — Kattanás a sötétben

A tompa, ritmikus kattogás, amely a csomagtartó alól szűrődött ki, hamarosan nemkívánatos figyelmet vonzott. A folyosó végéről egy energikus úr viharzott elő, kezében egy fémcsatos táskával, amely minden lépésnél hangosan csörömpölt.
– Hallatlan! – morogta az energikus úr, megállva a fülke ajtaja előtt, miközben saját poggyásza dühösen zörrent meg a kezében. – Az ember kifizeti az első osztályú jegyet a csendért, és mit kap? Egy faliórát, ami úgy viselkedik, mintha egy kovácsműhelyben felejtették volna! Uram, hallgattassa el azt a... azt a szörnyeteget!
A zaklatott új utas védekezően maga elé rántotta a lábát, miközben homloka még mindig gyöngyözött.
– Ez csak egy mechanikus szerkezet! Egy családi ereklye. Nem tehetek róla, ha a vonat rázkódásától beindult a rugója – szabadkozott feszülten.
– Egy rugó, amely ilyen gyanúsan egyenletes ütemben jár? – kérdezte a fiatal, kíváncsi férfi, aki közelebb lépett, szemeiben őszinte érdeklődéssel. – Inkább tűnik valamilyen adagolónak. Vagy esetleg egy nagyon precíz óraműnek.
– Esetleg valami egészen másnak, ami szereti a sötétet, a meleget és a folyamatos, apró mozgást – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, száraz eleganciával, miközben tekintete a láda apró, szinte láthatatlan szellőzőnyílásaira tévedt. – Például valaminek, ami gubókból szabadulna.
Az új kalapos utas reménykedve, tágra nyílt szemmel nézett a detektívre.
– Csak nem azt akarja mondani, Monsieur, hogy az a fadoboz... él?
– Nem – felelte Vaneau, miközben a vonat zötyögve fordult rá a Montbrison felé vezető sínpárra. – De a benne rejlő titok kétségkívül nagyon aktív, és rendkívül értékes selymet ígér.