268/2. A kattogó láda — Feszült csend a folyosón

A zaklatott-uj-utas, akinek homlokán már gyöngyözött a veríték, megtorpant. A tekintetében felvillanó riadtságot gyorsan elrejtette egy ingerült fintor mögé, mintha Vaneau észrevétele pusztán a cipekedés okozta kellemetlenségre vonatkozna.
„És miért lenne feltűnő?” – mordult fel, a dobozt egy pillanatra az oldalára döntve, mire az odabent lévő szerkezet halkabban, de mégis hallhatóan kattant egyet. „Ez csupán egy utazó koffer. Nincs benne semmi látnivaló.”
Monsieur Vaneau nyugodtan megigazította szemüvegét. „Épp ez az, uram. Ami hangos, az ritkán mondja ki a legfőbb titkait. Ami hallgat, az viszont annál inkább.” A fiatal-ferfi-kivancsi elmosolyodott, az-uj-kalapos-utas pedig elismerően bólintott, mintha Vaneau minden szava egy rejtélyes kód volna, amit csak a beavatottak értenek.
Laurent kalauz, aki épp a következő fülkéből kandikált elő egy kérdő tekintettel, gyorsan visszahúzódott, mintha megérezte volna, hogy itt most egy olyan párbeszéd bontakozik ki, amibe jobb nem beleszólni. A zaklatott-uj-utas végül egy mély sóhajjal, némi erőlködés árán betolta a dobozt a csomagtartó alá. A kattogás most már sokkal tompábban, de még mindig érezhetően lüktetett a fülke csöndjében, mintha egy álmos szív dobogna.