268/1. A kattogó láda — Csendes indulás Chantelle felé

A vonat ritmikus zörgése hamar felváltotta az állomás nyüzsgését. A túlságosan is nagynak tűnő vászontekercset cipelő fiatal nő végül rávette a csomagot, hogy nagy nehezen beférjen a csomagtartóba, bár az igencsak kilógott. Monsieur Vaneau, a korábbi drámát jellemző nyugalmával végignézte, csupán megigazította szemüvegét, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly játszott ajkain. Laurent kalauz, miután megbizonyosodott róla, hogy az energikus-ur-csorgo-poggyasszal már nem rontja a levegőt, fellélegzett, és elindult a folyosón, hogy rendezze az új utasok okozta kisebb káoszt.
Az-uj-kalapos-utas, akinek a kalapja már a kezében volt, még mindig kissé döbbenten állt, majd bólintott a fiatal-ferfi-kivancsinak. „Szóval… a selyemhernyók csak paraván voltak. Ezt ki gondolta volna?”
„Monsieur Vaneau, nyilvánvalóan,” felelte a fiatal-ferfi-kivancsi, most már lenyűgözötten. „Mintha mindig egy lépéssel előttünk járna.”
Ahogy Laurent haladt a folyosón, elhaladt egy új utas mellett, aki egy különösen robusztus, fémesen csillogó, lelakatolt dobozt cipelt. A zaklatott-uj-utas homlokát ráncolva, láthatóan feszülten próbálta a dobozt a fülkéje melletti csomagtartóba emelni. A doboz, hiába volt látszólag kompakt, szokatlanul nehéznek tűnt, és ahogy az utas erőlködött vele, halk, ritmikus kattogás szűrődött ki belőle, mintha valami finom szerkezet dolgozna odabent. Monsieur Vaneau tekintete megállapodott az új érkezőn. A kalauz, aki épphogy lezártnak hitt egy ügyet, megrázta a fejét, mintha azt mondaná magában: "Még egy ilyen nap, és felmondok."
Vaneau azonban nem rázta a fejét. Egyenesen nézett. „Feltűnő. Mindig az, ami elrejteni igyekszik, lesz a leginkább feltűnő.”
A zaklatott-uj-utas felkapta a fejét Vaneau szavaira, tekintetében egy pillanatnyi riadtság villant. A doboz továbbra is diszkréten kattogott. A vonat beleremegve robogott tovább, hordozva magával az újabb, még meg nem értett rejtély első csendes zörejét a távoli Chantelle felé.