267/2. Zörgő nyomok — Kétségek a folyosón

– Kérem, uram, mérsékelje a hangerőt, a magas frekvenciájú hanghullámok nincsenek jó hatással a fülke faborítására – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben elegánsan előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a feltűnően üres fadobozt. – Ráadásul a tolvaj nyilvánvalóan rendkívül udvarias személy. Ritka manapság az ilyen figyelmes búcsúkártya.
– Udvarias?! – hördült fel a kalapos utas, akinek az arca lassan a vörös selyemszalag árnyalatát vette fel. – Egy vagyon volt benne! Különleges, ritka elbereni selyemhernyó-gubók, amelyeket személyesen szállítottam! Érti ezt a katasztrófát, kalauz?!
Laurent, a kalauz, bizonytalanul igazította meg a sapkáját, miközben a zsebében lapuló szabályzatért nyúlt.
– Attól tartok, a vasúttársaság kárpótlási jegyzéke nem tér ki az élő rovarokra, uram. Legfeljebb a poggyász súlyára... ha azt a feladáskor hitelesítették.
A folyosón ekkor fura, ütemes fémzörej hallatszott. Egy energikus úr igyekezett elhaladni a fülke előtt, láthatóan sietve, kezében egy nehéz, drótozott ládával, amely minden zökkenőnél gyanúsan megcsörrent.
– Csak nem a hernyói tanultak meg hangszeren játszani és szöktek meg? – kérdezte a kíváncsi fiatalember, ujjával a sietős alak felé bökve.
– Aligha – felelte Vaneau, miközben tekintetével követte a csörgő poggyászos férfit. – A selyemhernyók ritkán utaznak fémhuzalos kalitkákban. Azonban az igazi kérdés nem az, hogy hová tűnt a rakomány, hanem az, hogy ki akarta elterelni a figyelmünket ezzel a teátrális lakattal. Laurent, legyen kedves, ellenőrizze a folyosó végét, mielőtt a tolvajunk Solesmes előtt még újabb mutatványra szánná el magát.