267/1. Az üres fadoboz — Solesmes felé robogva

– Úgy tűnik, a menetrend az egyetlen dolog, ami nem tiszteli a drámát – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben visszaült a helyére.
Laurent, a kalauz, még mindig kissé remegő kézzel igazította meg a sapkáját.
– Bámulatos leleplezés volt, uram. De őszintén remélem, hogy a Solesmes felé vezető út lényegesen csendesebb lesz.
– A szív, kedves Laurent, rendkívül rugalmas szerv. Különösen, ha a vasúttársaság nyugdíjcsomagja a tét – felelte a detektív szárazon.
Az új, fekete kalapos utas óvatosan leereszkedett a szemközti ülésre, görcsösen szorítva lelakatolt, gyanúsan nehéz fadobozát. Egy folyosón téblájoló fiatal, kíváncsi férfi azonnal közelebb lépett, szinte az üvegre tapadva.
– Csak nem aranyrudak? Ahhoz képest elég kicsi a doboz – jegyezte meg a fiatalember szemtelenül.
– Csupán családi iratok – felelte a kalapos hűvösen.
– A titoktartás mindig növeli az értékét annak, amit elhallgatunk – fűzte hozzá Vaneau, a zárszerkezetet figyelve. – Bár a papírok ritkán igényelnek ilyen masszív lakatot. Hacsak nem hajlamosak a szökésre.
A vonat zakatolva hagyta el a Saint-Mireux-i külvárost. A kalapos úr hirtelen gyanút fogott, idegesen előhúzta a kulcsát, és felpattintotta a zárat.
A fedél felnyílt, a férfi arca pedig elfehéredett. A doboz teljesen üres volt, leszámítva egy apró, vörös selyemszalagot és egy kártyát, amin egyetlen szó állt: Köszönöm.
– Kifosztottak! – ordította el magát az utas, miközben a kalauz kétségbeesetten a falnak támaszkodott.
A bűncselekmény megtörtént, a játszma Solesmes felé kezdetét vette.