266/7. Csörgő poggyászok — Aulnay-les-Forges felé

Laurent kalauz óvatos léptekkel közeledett a csikorgó padlón, miközben a táskából fel-feltörő fémes csörrenések végigvisszhangoztak a keskeny folyosón.
– Szabadna érdeklődnöm a poggyász tartalmáról, uram? – kérdezte Laurent szaggatottan, miközben gyanakvóan méregette a felhalmozott csomagokat. – A vasúti szabályzat szigorúan tiltja a zajos, tisztázatlan mechanizmusok szállítását.
– Csupán sárgaréz mintadobozok! – vágott közbe az energikus úr, miközben zsebkendőjével idegesen törölgette a homlokát. – Óraalkatrészek a következő városházának! Semmi köze sincs semmiféle széfekhez vagy rejtett zárakhoz!
A fiatal hölgy halk sikollyal kapott a szájához, s riadtan szorította magához csipkés selyemkesztyűjét.
– Henry, könyörgöm, ne kiabálj! A végén még azt hiszik, hogy elhoztuk a…
– Pszt! – förmedt rá a férfi, ám a poggyász egy hirtelen döccenőnél újra élesen megcsördült.
Monsieur Vaneau száraz eleganciájával igazított egyet a mandzsettáján, s halvány, alig látható mosollyal lépett közelebb.
– Egy toronyóra ritkán csörög háromnegyedes ütemben, uram – jegyezte meg halkan. – Ráadásul a sárgaréz dobozok nem bocsátanak ki ilyen jellegzetes, finoman megmunkált ezüstötvözetre utaló hangot.
– Ön talán szakértő? – csattant fel az úr, miközben szemeiben riadt bizonytalanság bujkált.
– Csupán az utazás szerelmese – felelte Vaneau. – És a jól nevelt fémek tisztelője.