266/1. A lepecsételt láda — Utazás Elberen felé

A szerelvény egyenletes ritmusban gyorsult fel, maga mögött hagyva Valcourt állomás kivilágított peronját. Monsieur Vaneau kényelmesen hátradőlt a VIP hálókocsi puha ülésén, és élvezettel figyelte a folyosón haladó új utast.
A zaklatott úriember zakóján a gombok felemásan álltak, mintha az utolsó pillanatban, fejvesztve ugrált volna fel a vonatra. Mindkét karjával a méretes, vörös viasszal lepecsételt fadobozt szorította a mellkasához, mintha legalábbis az államkincstár utolsó tartalékait cipelte volna.
– Segíthetek a poggyásszal, uram? – lépett hozzá Laurent, a kalauz, készségesen kinyújtva a kezét.
– Hozzá ne érjen! – rezzent meg a férfi, majd nyomban elfehéredett, és bocsánatkérően meghajolt. – Elnézést... csupán rendkívül kényes, finommechanikai műszerekről van szó. Nagyon érzékeny a súlypontjuk. Ha elmozdulnak, odavan a mérés.
– A mérés? Egy folyamatosan rázkódó vonatfülkében? – érdeklődött szárazon Vaneau, elfojtva egy halvány mosolyt.
– Ez nem akármilyen mérés, uram! – suttogta az utas, miközben leült a szemközti ülésre, és a dobozt óvatosan a térdére fektette. – Elberen felé tartok, ahol egy szakértő vár. Ha ez a lezárt doboz kinyílik a célba érés előtt, a fél életem munkája oda.
Émile Vaneau elgondolkodva simította meg az állát. A doboz belsejéből ekkor halk, fémes koccanás hallatszott – pontosan olyan, mintha egy nehéz inga mozdult volna el a helyéről.