265/5. A szárnyvonal titka — Valcourt-i befutó

– A zenei átiratnak hitt pergamen nem kotta, hanem a szárnyvonal jelzőberendezésének manuális beállítási útmutatója – magyarázta Vaneau nyugodtan, miközben zsebre tette az óráját. – A hölgy a fuvolával adta az indítójelet, míg úttársa a csörgő csomagban lapuló réz alkatrészekkel próbálta átállítani a váltót, hogy a szerelvény egy félreeső vágányra fusson.
– Ez képtelenség! Maga csak találgat! – méltatlankodott a fiatal hölgy.
– A félrevezetés valóban szellemes volt – folytatta a detektív. – Mindenki azt hitte, csupán szeszélyes, gyakorló zenészekről van szó. Ám a fuvola rejtett nyílásában lévő bemarások pontosan illeszkedtek a váltózár fogaskerekeihez.
A fülke hirtelen megrázkódott. Éles csikorgással megszólaltak a fékek, a folyosón elszabadult egy magányos táska, és a szerelvény lassan begördült a kivilágított Valcourt állomásra.
Az ajtó vágódott, és a peronról a helyi nyomozók léptek a kocsiba. A vezetőjük határozottan a döbbent párosra mutatott:
– Letartóztatom Önöket vasúti szabotázs és csempészet kísérlete miatt!
– ...és amint látják – fejezte be Vaneau szelíden a félbeszakadt mondatát –, a hatóságok időzítése ezúttal kifogástalan.
A gyanúsítottak elvezetése után a nyitott kocsiajtón át új utas szállt fel: egy zaklatott úr, aki egy lepecsételt, szokatlanul nehéz fadobozt szorongatott. Émile Vaneau csendesen figyelte az érkezőt, miközben a vonat lassan kigördült a peronról a következő állomás felé.