265/4. A szárnyvonal kódja — Számolás a folyosón

Csendet csak a kerekek ütemes kattogása törte meg. Az energikus úr lassan hátrálni kezdett, miközben csörgő csomagját szorosabban a mellkasához szorította.
– Ön rendkívül találékony, uram – jegyezte meg Vaneau, és összébb hajtotta a pergament. – A sajtmesterek ritkán használnak vasúti váltókódokat a lyukak méretezéséhez.
– Ez csupán véletlen egybeesés! – csattant fel a fiatal hölgy, miközben éles pillantást vetett a szomszédjára. – És különben is, mi köze van egy magándetektívnek a mi zenei átiratunkhoz?
– Semmi – felelte Vaneau szelíden. – A vasúti csempészet kivizsgálása azonban a kalauz úr kötelessége.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi a ketyegő mutatókat. Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan tizennégy perc múlva Valcourt állomásra érkezünk.
Laurent kalauz szeme tágra nyílt, és reflexből a sípjához kapott.
– Valcourt? De hát az nem is szerepel a mai menetrendben! A szerelvény átváltana a szárnyvonalra?
– Kizárólag akkor, ha valaki az ezüstfuvola sípjába rejtett jelek alapján elállítja a fülkéből kivezető jelzőrendszert – mutatott rá Vaneau a hölgy kezében lévő hangszerre. – Vagy ha a szomszédos csomagban lapuló rézalkatrészek időben a helyükre kerülnek.
– Ez szemenszedett képtelenség! – háborodott fel az energikus úr, de a hangja megbicsaklott, ahogy a vonat váratlanul meglódult egy váltón.