265/1. Az ezüstfuvola — Egy új utazás kezdete

Vaneau tekintete elidőzött a peronon még egy pillanatig, mintha ellenőrizné, hogy az iménti izgalom minden nyoma eltűnt-e a ködbe. Aztán visszaterelődött a fülkébe, ahol a frissen felszállt fiatal hölgy már teljes figyelmét az ezüstfuvola-szerű tárgyának szentelte. Olykor megfordította, máskor apró, alig hallható mozdulattal végigsimított a felületén. A sálak, melyek vastag rétegben borították, úgy tűnt, nem csupán a hideg ellen nyújtottak védelmet, hanem egyfajta élő paravánként is szolgáltak.
„Micsoda furcsa szerkezet – morogta az elegáns hölgy, aki lassan ocsúdott a rézkerék okozta sokkból, de még mindig érezte a kimerültséget. – Talán egy újabb cirkuszi attrakció? Remélem, nem egy majom hozta fel a vonatra.”
Vaneau a sálakba burkolózott hölgyre nézett, majd vissza a fuvola formájú tárgyra.
„Ah, nem, hölgyem – felelte Vaneau, hangjában a szokásos nyugalommal. – Ez sokkal komolyabb dolog. A majmok általában nem viselnek ilyen precíziós műszereket. És nem utaznak ennyi selyemsállal.”
A könyvhalmokkal utazó nő, aki eddig csak halk sóhajokat hallatott, most előhúzott egy vastag kötetet a táskájából. „Olykor a legkomolyabb dolgok is a legabszurdabb formában jelennek meg” – súgta inkább magának, mint másnak.
A fiatal hölgy eközben hirtelen felemelte a fuvola-szerű tárgyat, és a szájához emelte. Nem fújt bele, nem játszott rajta, csupán egy pillanatra megtartotta, mintha levegőt szívna át rajta, vagy éppen megérezné a belőle áradó titkot. Tekintete végigsiklott a kocsin, majd megállapodott Vaneau tekintetén. Egy alig észrevehető, szinte ártatlan mosoly futott át az arcán, mielőtt újra a sálak rejtekébe vonta volna magát.
„Úgy tűnik, Saint-Denis felé tartva új ritmusra számíthatunk” – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben az ablakon túli táj egyre homályosabbá vált. A vonat egyenletes zúgása mintha máris egy új, titokzatos dallam első hangjait hordozta volna.