264/4. Rézkerék és térkép — A tagadás mechanizmusa

Az elegáns hölgy diadalmasan húzta fel szemöldökét. A rézkerék ott feszült a térkép mélyedésében, mintha mindig is oda tartozott volna, évszázados titkok pecsétjeként. „Lássuk csak” – mondta halkan, de éles hangon –, „ha ez nem véletlen, akkor mi?”
Az energikus úr, akinek arcszíne most már a vonatfüggönyök fakó árnyalatát is felülmúlta, hirtelen mozdulattal előrekapott, mintha meg akarná ragadni a térképet és a kereket. „Ne nyúljon hozzá! Ez… ez az én tulajdonom! Nem engedem, hogy… hogy vizsgálgassa!” – dadogta, miközben ujjaival a levegőben kapkodott.
Az elegáns hölgy azonban egy finom, ám határozott mozdulattal elhúzta a kezéből a tárgyakat. „És mi van, ha épp az ön tulajdonának vizsgálata az, ami most a leginkább indokolt?” – kérdezte, pillantása átszegezte az energikus úr gyenge védekezésén.
A könyvhalmokkal utazó asszony elmosolyodott, majd szárazon megjegyezte: „Ó, a tulajdonjog! Mintha az elhagyott tárgyak azonnal elveszítenék jogukat a diszkrécióra. Különösen, ha egy titokzatos térkép és egy még titokzatosabb fogaskerék társul hozzájuk. Talán valaki éppen egy elveszett kontinens kulcsát ejtette el, és most ideges, hogy nem találja.”
Vaneau úr, aki eddig csak szemlélődött, most lassú, megfontolt mozdulattal igazította meg a mandzsettáját. „A legérdekesebb rejtélyek mindig azokkal az apró, elhanyagolhatónak tűnő részletekkel kezdődnek, melyekről azt hisszük, csupán a véletlen művei” – mondta nyugodtan, tekintetével az energikus úrra nézve. „A tagadás, uram, ritkán bizonyul meggyőző érvnek, különösen, ha a tények ennyire makacsul állítják az ellenkezőjét. A térkép és a kerék immár egy történetet mesélnek. Már csak az a kérdés, vajon ki az, aki ezt a történetet meséli, és miért éppen most.” A folyosó feszültsége tapinthatóvá vált, a kerekek zaja pedig mintha egyre gyorsabb ütemben diktálta volna a kérlelhetetlen logikát.