264/2. Az antik térkép — Egy rézkerék árnyéka

Az energikus úr, akinek bőröndjei mintha saját jogon kerülnének konfliktusba a folyosó szűkös dimenzióival, végül nehézkesen eljutott az elegáns hölgy mellé. Egyik guruló táskája, látványosan elhibázva a gravitáció alapvető elvét, megbillent, és egy apró, fémes tárgy – talán egy csavar, talán egy apró harang – pattant ki a cipzárrésből, éppen az elegáns hölgy lába elé.
„Ó, a szentségit!” – kiáltott fel az elegáns hölgy, aki eddig csak feszült eleganciával szorongatta a tekercselt térképét. – „Majdnem elestem! És mi az ördög csörömpöl ennyire? Egy hordó óraszerkezetet cipel?”
Az energikus úr zavartan hajlongott. „Ezer bocsánat, hölgyem! Csak a kollekcióm... apró emlékek. Mindegyiknek megvan a maga története.”
„Azt hiszem, a folyosón kevésbé szívesen hallgatja az ember a történelem zörejét, mint egy múzeumban” – jegyezte meg Vaneau úr szárazon, anélkül, hogy elfordította volna tekintetét az ablakból, de hangja tisztán hallatszott.
A könyvhalmokkal utazó asszony, akinek arcán most már inkább a rezignált türelmetlenség tükröződött, belesóhajtott a fülkéjéből. „Ugyan már, nem lehetne a poggyászt egyszerűen csak elhelyezni, ahelyett, hogy akrobatikus mutatványokat végez vele?”
Az elegáns hölgy eközben lehajolt a guruló tárgyért, majd felemelte, és gyanakodva vizsgálta. „Ez egy apró rézkerék” – mondta. – „Pontosan úgy néz ki, mint a régi óráké. Esetleg... ez valami régi mechanizmus része?” Tekintetét az energikus úrra szegezte, aki hirtelen meglepően mozdulatlanná vált, arcán az eddigi jókedv nyomát sem lehetett felfedezni. A térképet szorongató keze megfeszült. A vonat zötykölődött Saint-Rémy-sur-Loire felé, de a levegőben már nem dallam, hanem egy éles, disszonáns hang rezgett.