263/2. A sötét hálókocsi — Zörejek a szomszédban

A vaksötétben a fiatalember jeges rémülettel szorította magához a kinyitott ezüst medált.
– Uramelvtárs… akarom mondani, Monsieur Vaneau! Valami megragadta a bokámat! – nyüszítette, miközben a padlón kapálózott.
– Minden valószínűség szerint a saját cipőfűzője az, fiatalember – jegyezte meg Émile Vaneau zavarba ejtően egyenletes hangon. A sötétben fémes kattanás hallatszott, ahogy a detektív kinyitotta gyufásdobozát, majd egyetlen apró sárga láng gyúlt a kabinban.
A helyi főfelügyelő eközben a fülke sarkába préselődve próbált láthatatlanná válni.
– Megmondtam! A Kék Szirén átka! Most mindannyiunkat elnyel a sötétség!
– A sötétséget a vasúti dinamó meghibásodása okozta, felügyelő úr, nem pedig egy tengeri mitológiai lény – válaszolta Vaneau, és lassan felállt az ülésről. – Inkább a szomszédos fülkéből hallatszott puffanásra érdemes figyelmet fordítanunk.
A detektív kilépett a folyosóra, ahol a gyufa apró fénye éppen csak megvilágította a szőnyegen fekvő nehéz árnyékot. A szomszédos fülke ajtaja félig nyitva állt. A küszöbön egy sötétkék kabátos úr feküdt kiterülve, kezében egy még mindig finoman sercegő fém alkatrésszel.
– Meghalt? – suttogta a fülkéből óvatosan kikandikáló fiatalember.
– Dehogy. Csak elájult a meglepetéstől – állapította meg Vaneau, közelebb hajolva. – És ha jól sejtem, a medál kinyitása nem elátkozta a szerelvényt, hanem zárlatot okozott egy meglehetősen szakszerűtlenül beszerelt szerkezetben.