263/1. Új rejtély a hálókocsin — A sikoltozó ezüst

A kerekek ritmikus zakatolása gyorsan elmosta a valvert-i peron zajait. A folyosó puha szőnyegén magányosan pihent az eldobott ezüst medál, megcsillanva a gázlámpák sápadt fényében.
– Szent ég, egy valódi kincs! – kiáltott fel a frissen felszállt, reményteljes fiatal férfi, és mohó kíváncsisággal azonnal lecsapott az ékszerre. – Nézze csak, uram! Ez nem egy egyszerű csecsebecse. Ez a sors keze!
A fülke sarkában gubbasztó helyi főfelügyelő, aki civilben utazott, rémülten meredt a láncon függő ezüst tárgyra. Rettegő tekintetét nem tudta levenni a medálba vésett apró, háromágú szigonyról.
– Tegye le, könyörgöm... – suttogta remegő szájjal a felügyelő. – Nem tudja, mit tart a kezében. Ez a hírhedt „Kék Szirén” jelvénye. Ha ez a vonaton van, mindannyian végveszélyben vagyunk!
Émile Vaneau, aki az ablak mellett ült, lassan felnézett a könyvéből, és megigazította szemüvegét.
– Úgy vélem, felügyelő úr, a fémek ritkán hordoznak átkokat, hacsak nem ejtik őket túl magasról valakinek a fejére – jegyezte meg száraz eleganciával. – Bár az kétségtelen, hogy az ezüst kiválóan vezeti az elektromosságot... és a bajt.
– De ön nem érti! – kesergett a felügyelő, miközben a fülke ajtaja felé hátrált. – Ez a társaság nem hagy hátra tanúkat!
A fiatalember azonban csak még kíváncsibban forgatta a tárgyat. Mielőtt bárki megállíthatta volna, a medál hátulján lévő apró rugót megnyomta. A kis ezüst fedél halk kattanással kipattant.
Ebben a pillanatban a vagon lámpái vészjóslóan vibrálni kezdtek, majd teljes sötétség borult a hálókocsira. A szomszédos fülke felől egy nehéz test zuhanása, majd egy fojtott, rekedt sikoly hallatszott. Az új rejtély kezdetét vette a Belcastel felé robogó vonaton.