262/6. A fekete kalap titka – A Valvert-i leleplezés

A vonat kerekeinek egyhangú zaja tova ringatta a feszült csendet, mely immár tapinthatóan vastagodott a folyosón. Laurent, a kezében lévő, stilizált házat és „fekete kalap” feliratot ábrázoló papírral, Vaneau úrra nézett, aki higgadtan, mintha mi sem történt volna, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a finoman ketyegő szerkezetet.
„Pontosan tizenkét perc múlva Valvert állomásra érkezünk” – mondta Vaneau úr, hangjában a megszokott, áthághatatlan nyugalom. „Laurent, a művészet valóban rejtélyes tud lenni, különösen, ha az ember a valóság helyett a fikcióba menekül. A fiatalember kétségbeesése és a nénikéje iránti hirtelen rajongása valóban megható, de sajnos nem túl meggyőző. A »fekete kalap« nem egy új művészeti irányzat, hanem egy megbeszélés helyszíne, talán még egy jelszó is.”
A folyosó végén álló elegáns hölgy, aki még mindig ijedten szorongatta a lapot, most döbbenten eresztette el, mintha az megégette volna a kezét. A fiatal férfi, akinek arca a kétségbeeséstől szinte zöldbe fordult, újra megpróbált szólni, de Vaneau úr egyetlen, finom kézmozdulattal elhallgattatta. „Kérem, uram. Nem kell tovább magyarázkodnia. A »furcsa ábrák« nem egy unalmas délutáni rajzolás eredményei, hanem egy térkép, ami egy bizonyos, igenis létező, de titkos találkozóhelyre vezet. A »fekete kalap« pedig nem más, mint a jel, ami azonosítja azt a csoportot, melynek tagja Ön is.”
Alighogy befejezte mondandóját, a vonat hirtelen rántott egy nagyot, a poharak csörrenése végigfutott a kocsin. A szerelvény lassulni kezdett, majd zökkenve, de határozottan gurult be Valvert állomásra. Az ajtók kinyíltak, és a peronról két helyi nyomozó lépett be, akiknek tekintete azonnal a sietős fiatal férfire szegeződött. A vezetőjük, egy borostás, ráncos arcú férfi, egyenesen felé fordult. „Letartóztatom Önt a törvény nevében, a „Fekete Kalap” szervezet titkos találkozóinak szervezése és a közbiztonság veszélyeztetése ügyében.”
Vaneau úr, mintha mi sem történt volna, folytatta a mondatot, amit a fékezés szakított félbe: „És a kis részlet, ami leleplezte a dolgot? Nos, a tinta. A nénikék általában nem használnak titkos, láthatatlan tintát a hobbi rajzaikhoz. Laurent, kérem, a papír, ha van kedve, tartsa a fény felé. Látja? Egy apró, ám árulkodó kémiai nyom.”
A letartóztatott férfit elvezették, az utasok egy része leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal hölgy, hegedűtokkal a kezében, az érzelmeitől feszülten, szinte átrohant a folyosón, alig észrevehetően elejtve egy régi, ezüst medált. Vaneau úr figyelte, ahogy a kalauz, Laurent, fáradtan felsóhajt, majd szelíden eligazítja a hegedűtokos hölgyet, aki alig vette észre a távozó rendőröket. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé, a csilingelő medál pedig észrevétlenül megmaradt a szőnyegen, egy új történet első, még jelentéktelennek tűnő mozzanataként.