262/5. A lebegő titkok — Fekete kalap a szőnyegen

A fiatal férfi kapkodása a folyosón már-már groteszkbe hajlott. Mintha egy rosszul koreografált bohóctréfa részese volna, térden csúszott, kezei eszeveszetten csapkodtak a levegőben, próbálva elkapni azokat a papírlapokat, amelyek makacsul a légáramlatok áldozatává váltak. Közben egyre mélyebben hatolt a folyosóra, magára hagyva Vaneau urat és Laurent kalauzt a szembesülésükkel.
Laurent, akinek a kezében a stilizált ház és a „fekete kalap” feliratos lap pihent, most már közelebbről is szemügyre vette a különös rajzot. Szemöldöke a homlokán ráncolódott, mintha hirtelen egy megfejthetetlen egyenletet kapott volna. „Fekete kalap?” – kérdezte Laurent, hangjában még mindig a zavarodottság, de már némi gyanakvás is megült. „És ez a… furcsa ház?”
Vaneau úr, mozdulatlanul, de szeme sarkából figyelve a kibontakozó drámát, finoman biccentett. „Laurent, a művészet néha rejtélyes. Különösen, ha ilyen heves érzelmek kísérik. Nem gondolja?” Tekintete, bár látszólag a távolba révedt, valójában a folyosó végén tehetetlenül kapkodó fiatal férfira szegeződött. Az utas, mintha megérezte volna a rá szegeződő pillantást, még kétségbeesettebben próbálta visszaszerezni a lapokat, amelyek most már táncot lejtettek a folyosó végén található elegáns hölgy lábai körül, aki riadtan húzta fel a szoknyáját.
„Kérem, ne nézzék! Ez… ez csak egy buta hobbi!” – kiáltotta a fiatal férfi, a hangja elfojtott, de a kétségbeesés átsugárzott rajta. – „A nénikémnek… igen, a nénikémnek rajzoltam! Szereti a kalapokat és a… a házakat! Modern művészet!” Miközben Laurent még mindig a kezében tartott lapot bámulta, Vaneau úr halk nevetéssel reagált. „Modern művészet, persze. Azt mondják, a legmodernebb művészet az, ami a legkevésbé érthető. De a »fekete kalap« mint műfaji megjelölés… az újdonság erejével hat rám.”
A fiatal férfi felkapaszkodott, és egy hirtelen mozdulattal Laurent felé rohant, mintha utolsó erejével próbálná visszaszerezni a kompromittáló papírt. „Adja ide! Kérem!” – Vaneau úr azonban felemelte a kezét, mielőtt Laurent reagálhatott volna. „Kérem, uram. Ne tegye még kínosabbá a helyzetet. A papírok már szét is szaladtak, és ahogy látom, már valaki más is részesül a »modern művészet« élvezetében.” A kalauz tekintete Vaneau úrra, majd a folyosó végén, a „fekete kalapos” lapot felkapó, de azt most már ijedten szorongató elegáns hölgyre vándorolt. A vonat Belleverne felé haladt tovább, a kerekek egyhangú zaja pedig csak aláfestette a feszült csendet, ami a rejtély körül egyre inkább megvastagodott.