262/4. A szétguruló lapok — Titkok a szőnyegen

Vaneau úr tekintete lassú, de éles volt, ahogy végigsiklott a plüss szőnyegen szétterülő lapokon. Laurent kalauz felkiáltott egy „Jaj, istenem!” kíséretében, és ösztönösen lehajolt az egyik, látszólag a legközelebb eső lapért. A fiatal férfi, akinek arca most már olyan sápadt volt, mint a kirepült papírok, kétségbeesetten próbálta visszatartani a szétfutó jegyzeteket. Kezei a levegőben kapkodtak, mintha láthatatlan lepkék után eredne, miközben a vonat Belleverne felé tovább dübörgött, mit sem törődve a mini-katasztrófával.
„Ó, a szél.” – jegyezte meg Vaneau úr, hangja olyan sima volt, mint a frissen vasalt inge. – „Mindig gondot okoz, különösen, ha az ember féltve őrzött gondolatokat visz magával. Laurent, kérem, ne fáradozzon. Hagyjuk, hogy a szél fújja, amerre kedve tartja. Egyébként is, a papírok néha sokkal többet árulnak el magukról, ha nem szorítják őket gúzsba.” Laurent értetlenül nézett fel, kezében a lap, mintha nem tudná, hogy megfogta-e egyáltalán, vagy csak lebeg a kezénél.
A lapon, amit Laurent felkapott, furcsa ábrák sorakoztak: szabálytalan vonalak, kis négyzetek, és pár elmosódott, alig olvasható szó. Olyan volt, mintha egy gyerek rajza keveredett volna egy elvetélt építészeti vázlattal. A fiatal férfi eközben már a folyosó felé kúszott, térden állva kapkodott a többi lap után, amelyek mintha szándékosan kerülgették volna őt, a légáramlatok játékaként. Egyik kezével maga elé kapott, a másik a kabátujjába akadt, és majdnem orra esett.
„Ne! Ne nézze!” – kiáltotta, hangja most már inkább egy elakadt gőzmozdonyé volt. – „Ezek… ezek magánügyek! Kérem, adja ide! Mindent elmagyarázok, de ne olvassa el! Nem érti, mekkora bajba kerülök!” Vaneau úr finoman biccentett, mintha teljes mértékben megértené a helyzetet, mégis maradt az ülésén, tekintetével a fiatalember reménytelen küzdelmét követte. A vonat Belleverne felé haladva egy apró híd felett zökkent át, és a hirtelen rázkódás újabb lapokat ragadott ki a levegőből, amelyek táncolva indultak el a folyosó távoli vége felé. Laurent, még mindig döbbenten, csak szorongatta a kezében lévő lapot, amelyen most már tisztábban kivehető volt egy apró, stilizált ház rajza, mellette egy elmosódott „fekete kalap” felirat…