262/3. A rettegő notesz — A szétguruló lapok

A fiatal férfi, akinek arca most sápadtabb volt, mint a makulátlanul tiszta asztalterítők, végre elszakította tekintetét a suhanó tájról. Olyan erővel szorította magához a noteszét, hogy ujjpercei kifehéredtek, néma tanúbizonyságot téve a belső viharról, ami udvarias külseje alatt dúlt.
„Bőrönd? Ó, nincs azzal semmi baj. Személyes iratok, mindössze. Semmi, ami… hát, ami bárki mást érdekelne” – dadogta, majd gyorsan rákacsintott Laurent kalauzra, egy olyan kacsintással, ami inkább a pánik végső rohamának tűnt, mint a megnyugtató bizalom jelének. A kalauz, aki maga is kezdett egyre idegesebbé válni Vaneau úr sziklaszilárd nyugalmától, csak bólintott, mintha egyetértene a magyarázattal, miközben minden porcikája tiltakozott ellene.
Vaneau úr elmosolyodott, egy olyan finom mosollyal, ami csak a szemének sarkában jelent meg, és azonnal el is tűnt, mielőtt bárki gyanút foghatott volna, hogy valami komikusat talál a helyzetben. „Igazán? Az emberek ritkán szorítják olyan görcsösen a személyes irataikat, mint ahogy egy túlméretezett kincsesládát. De persze, mindenki maga dönti el, milyen értéket tulajdonít a papíroknak. Különösen, ha azok Belleverne-ben várják a sorsukat.”
A fiatal férfi szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de a szavak elakadtak a torkán. A vonat mintha felgyorsított volna, a kerekek ritmikus dübörgése pedig egyre hangosabban verte a tizenkét perc ritmusát. Ekkor a fiatalember hirtelen felpattant az üléséről. „Nézze, uraim, én… nekem muszáj. Egy percet sem késhetek. A találkozóm… az életem múlik rajta!” – kiáltotta, hangja most már vékonyra, majdnem sikoltássá torzult. A notesz még mindig a kezében volt, most már feje fölé emelve, mintha azzal akarna fegyverként védekezni.
Laurent kalauz riadtan hátrált egy lépést. „Uram, kérem! Ne keltsen feltűnést. Már csak percek kérdése, és megérkezünk. Addig is… mi lenne, ha megnyugodna, és elmondaná, mi bántja?” Vaneau úr eközben továbbra is higgadtan ült, egyetlen mozdulattal sem árulva el, hogy a jelenet bármilyen formában meglepte volna. Végignézett a noteszen, majd a fiatal férfi rettegő tekintetén.
„Az élet múlik rajta?” – kérdezte Vaneau úr, hangjában a legkisebb nyoma sem volt a meglepetésnek. „Érdekes fordulat. Legtöbbször csak a hírnév, a vagyon, vagy egy elfelejtett esernyő a tét. De az élet… az már egy sokkal intimebb poggyász.” A fiatal férfi erre a megjegyzésre már nem tudott mit reagálni. Keze reszketett, a notesz pedig kicsúszott az ujjaiból, és egy tompa puffanással a plüss szőnyegre esett, kinyílva. Néhány lapja kirepült, és a folyosó felé szállt, mint valami idegesítő, fehér madár. Laurent és Vaneau úr egy pillanatra mindketten a szőnyegre szóródott lapokra néztek. A titok, úgy tűnt, készen állt, hogy felfedje magát, még mielőtt a vonat Belleverne felé begördülne a peronra.