261/9. A „múzsa” leleplezése — A varrógép lelke

Az elegáns hölgy szeme elkerekedett. – Becsapni? De hiszen… de hát, kérem! Micsoda feltételezés! A művésznek joga van a titkaihoz! Nem mutogatom a félkész csipkéimet, mégis! Ez a bőrönd… ez a doboz… a kreatív forrásom! A szívverésem! Szóval még egyszer mondom, ne merje!
A fiatalember, akinek az arcán a tanúk iránti lelkesedés és a rejtély iránti olthatatlan szomjúság keveredett, alig bírta visszatartani a kérdéseit. – De ha tényleg egy varrógép, miért olyan nehéz? És miért az az egyedi, fémes kattogás, ami nem hasonlít egyetlen Singerhez sem, amit valaha hallottam?
Laurent kalauz mélyet sóhajtott. – Hölgyem, az előző incidensek során megtanultuk, hogy a vonaton utazó „múzsák” néha… más dallamot játszanak. És Monsieur Vaneau úrnak ritkán van rossz hallása, ha egy szerkezetről van szó, ami nem egészen az, aminek látszik. A szabályok pedig, ahogy ő is mondta, ritkán kedvelik a túlságosan kreatív értelmezéseket.
Monsieur Vaneau ekkor, a legnagyobb nyugalommal, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a kattogó mutatókat. – Pontosan hét perc múlva Rochefort állomásra érkezünk. A magyarázat pedig, hölgyem, már korántsem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik. A varrógép lelke valójában egy igen praktikus mechanizmus. A csempészett áru, amely, ahogy a kalauz úr utalt rá, különös „dallamot” játszik, valóban művészi alkotás. Nem csipke, hanem precíziós óraszerkezetek, tökéletesen elrejtve a varrógép eredeti motorházában. A „kreatív feszültség” csupán az apró rugók feszesedése volt.
Éppen akkor, ahogy Monsieur Vaneau kimondaná az elkövető nevét – nem, nem a hölgyét, hanem a szerkezet feltalálójáét, ami lehetővé tette a csempészetet – a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a hálókocsi asztalain, és a szerelvény lassan, egy utolsó, hosszas nyikorgással begördült Rochefort állomásra.
Az ajtók kinyíltak. A peronon már várakoztak a helyi nyomozók. Beléptek. A vezetőjük röviden körbenézett, majd az elegáns hölgyhöz fordult: – Letartóztatom Önt a törvény nevében, nagyméretű, illegális mechanikus szerkezetek csempészésének ügyében. Monsieur Vaneau pedig nyugodtan fejezte be a mondatát: – …amelyeket egy automatizált rendszer már azelőtt „elutasított” volna, hogy egyáltalán elindulhatott volna a vonattal.
Az elegáns hölgyet, aki még mindig hitetlenkedve szorította magához az immár „lélektelen” bőröndjét, elvezették. Néhány utas leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal férfi, fekete noteszét szorongatva, kicsit túl gyorsan foglalta el a helyét. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult a következő állomás felé.