261/5. A kotta fináléja — Auberoche-i felvonás

Monsieur Vaneau, elismerően bólintva Laurent felé, ismét a hegedűs utasra fókuszált. Az utas még mindig az ajtófélfába kapaszkodva, félig rejtve állt, arca a krétafalra vetett árnyékhoz hasonlított. Vaneau úr egy pillanatra elhallgatott, mintha megvárná, amíg a vonat ritmikus zaja ad egy diszkrét szünetet a drámának. Aztán folytatta, hangjában a megszokott, higgadt tónussal, amely már önmagában is feszültséget teremtett.
– Fiatal művészünk úgy tűnik, azt hiszi, a zene az egyetlen, ami számít. Pedig a partitúrák, mint láthatjuk, kiválóan alkalmasak egy másikfajta „művészet” űzésére is. A pénzügyi művészetre, hogy pontosabb legyek. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen „tehetség” ne kapjon megfelelő tapsot a rendőrségtől. – Vaneau úr szemei csillogtak, ahogy az utas arcán végigfutó pánikot figyelte. – Mégis, Ön szerint mi lenne a finálé legmegfelelőbb akkordja? Egy hosszas magyarázat, vagy egy elegáns, gyors távozás?
Az új hegedűs utas szája kinyílt, de csak egy halk, kétségbeesett sóhaj hallatszott. – Én… Én nem tudok semmit! Nincs itt semmi finálé, csak egy ártatlan ember, akit… akit hamis vádakkal illetnek! A hegedűm nem… nem egy pénzszállító eszköz! – Gesztikulált, keze remegett, mintha a hegedűjét akarná hívni segítségül, de az hallgatott. Laurent kalauz szemei a padlóra szegeződtek, inkább félelmében, mintsem udvariasságból. A vonaton a feszültség szinte tapinthatóvá vált.
Vaneau úr lassan benyúlt a mellényzsebébe. Elővette régi, ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a mutatókat, majd nyugodtan megszólalt. – Pontosan hét perc múlva Auberoche-ba érkezünk. – A hegedűs arca még sápadtabb lett. Éppenhogy megszólalhatott volna, hogy tiltakozzon, amikor a vonat hirtelen, egy rövid, éles rántással fékezni kezdett. Poharak csörrentek a távolban, és a szerelvény lassan, megfontoltan begördült Auberoche állomásra.
Az ajtók csikorgó hanggal nyíltak szét, és a peronról két, komoly tekintetű helyi nyomozó lépett be a folyosóra. Vezetőjük, egy bajuszos, zömök férfi körbepillantott, majd tekintete azonnal a félig rejtőző hegedűsön állapodott meg. – Letartóztatom Önt a törvény nevében, a svájci frankok csempészése és a hamis partitúrák ügyében. – A hegedűs mozdulatlanná dermedt. Vaneau úr, mintha csak most jutott volna eszébe, befejezte a mondatát: – Úgy látszik, ez a finálé sokkal drámaibb, mint egy egyszerű szóló.
A nyomozók gyorsan és szakszerűen intézkedtek. A hegedűst, aki szinte mozdulni sem tudott a döbbenettől, elvezették. Néhány utas leszállt Auberoche-ban, mások felszálltak. Egy elegáns, de túl sok csomaggal érkező hölgy igyekezett a helyére, egy másik, kíváncsi fiatalember pedig már Vaneau úr felé sandított, mintha sejtette volna, hogy a detektív vonzza a bajt. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé, és vele együtt egy új rejtély első, még alig észrevehető zörejével.