261/4. A kotta titkai — Pénzes partitúrák fináléja

Laurent kalauz, mintha éppen egy ritka bélyeggyűjteménybe botlott volna, térdre ereszkedett, és óvatosan elkezdte összeszedni a szélfútta „kottalapokat”. Minden egyes svájci frankra utaló jelzés, minden egyes menetrend-részlet egyre jobban elmélyítette az arcán a kétségbeesés barázdáit. – Auberoche… karmesterek… Ez nekem sok, Monsieur Vaneau. Én csak a sípok üteméhez és a jegykezelés diszkrét melódiájához vagyok szokva! Ez már-már egy Wagner-opera, csak sokkal több pénzzel és kevesebb énekessel! – morgolódott, miközben egy újabb lapot, melyen egy „presto” felirat mellett apró számok sorakoztak, a zsebébe süllyesztett. A vonaton az ilyesmi sosem jelent jót, csak a jegyellenőröknek okoz plusz munkát.
Az új hegedűs utas a fülkéje ajtaját épp csak annyira nyitotta ki, hogy féltestével eltűnjön mögötte. A szemei, melyek eddig a padlót fürkészték, most idegesen Vaneau úrra meredtek. – Én… én nem tudom, miről beszél! Zenész vagyok! A mi partitúráink a lélek nyersanyagából születnek, nem banki átutalásokból! – A hangja kétségbeesetten remegett, mintha maga is a zene lenne, ami most disszonánssá vált. – A hegedűm a társam, nem a csempészáru rejtekhelye!
Monsieur Vaneau, anélkül, hogy megmozdult volna, vagy akár csak egy izma is rándult volna, lassan felemelte a kezében tartott lapot. – „Zenész vagyok”, mondja. Nos, a jelek szerint egy igencsak modern irányzatot képvisel, ahol a dallamok a pénz útját mutatják be, a tempók pedig a határátlépés sebességét. Valóban avantgárd. És éppoly veszélyes, mint egy hamisan játszott F-dúr skála egy operaházban. – Vaneau úr egy pillanatra elgondolkodott. – Mi lenne, ha a hegedűje valahogy „elveszítette” volna a memóriáját, és Önnek kellene emlékeztetnie minket, hol tanulta ezt a különleges „dallamot”?
A hegedűs utas arca sápadt lett, még a szája is rángatózott. – Nincs semmi elveszett emlék! Nincs semmi titok! Csak… csak a zene! – Kétségbeesetten gesztikulált, mintha el akarná hessegetni Vaneau szavait, mint valami idegesítő szúnyogot. A folyosón a papírok már szinte mind Laurent markában pihentek, de a levegőben még mindig ott rezgett a pénz szaga, és a hazugság hamis hangjai.
– Laurent, a gyűjtemény teljessé vált? – kérdezte Vaneau, anélkül, hogy a hegedűsről levenné a tekintetét. – Auberoche-ban szeretném, ha a helyi hatóságok, mint tapasztalt karmesterek, alaposan átnéznék ezt az egész partitúrát. Hiszen ki tudja, talán felfedeznek benne egy eddig ismeretlen zsenit, vagy legalábbis egy érdekes üzleti tervet.
Laurent felállt, kezében a gyűjteménnyel. – Teljes, Monsieur Vaneau. Csupa „forte” és „allegro con brio” a svájci frankokról, ahogy látom. Remélem, a „karmesterek” nem fognak nekem rossz kritikát adni a tisztaságért.
Vaneau úr halványan elmosolyodott. – Laurent, Ön minden bizonnyal megkapja a legmagasabb elismerést a rendezésért. De most nézzük meg, hogy a mi fiatal művészünk is részt vesz-e a fináléban.