261/3. Az elszabadult kotta — Pénzes partitúrák

Laurent kalauz az arcát a kezébe temette. – Svájci frank… menetrendek… és mindez a VIP hálókocsiban! Én csak azt akartam, hogy a folyosó tiszta legyen a reggeli kávéhoz! Ez nem opera, ez egy rémálom a tisztasági ellenőrzés számára!
Az új hegedűs utas a fülkéje ajtófélfájához simult, mintha beolvadni szeretne a falba. – Kérem, higgyék el, fogalmam sincs, hogyan kerültek ezek ide! Én csak… csak zenélni jöttem! A művészek lelke szabad, de a kottáik nem szoktak ilyen… pénzszagúak lenni!
Monsieur Vaneau nyugodtan megigazította mandzsettáját, miközben lenézett a kezében tartott lapra. – A művészek lelke valóban szabad, Monsieur. A csempészárut rejtő kottalapok azonban kevésbé. A jelek szerint nem is annyira hangszeres előadásról van szó, mint inkább egy komoly üzleti tranzakcióról, ahol a „forte” valószínűleg egy nagyobb banki átutalást, a „diminuendo” pedig a vámellenőrzés elkerülését jelenti.
Laurent kalauz felszisszent, és megpróbált elkapni egy újabb, épp elrepülő papírt, ami egy gyorsan pörgő táncos módjára kanyargott el a feje fölött. – De hogyan? A huzat? Vagy valaki szándékosan szórta el őket, hogy… hogy elterelje a figyelmet?
Vaneau mosoly nélkül nézett a kalauzra. – A papírok a fülke felől érkeztek, Laurent. És a huzat, ahogy említettem, ritkán rendelkezik ilyen rafinált rendezői képességekkel. Inkább azt feltételezem, valaki nem akarta, hogy ezek a „dallamok” túlságosan sokáig egy helyen maradjanak.
A hegedűs utas a földet bámulta, miközben szinte észrevétlenül egy apró lépést hátrált a fülke felé. – Nem, nem én voltam…
Vaneau lassan körülnézett a folyosón, ahol a kottalapok már egy apró, fehéres szőnyeggé alakultak, melynek „hangjegyei” gyanúsan bankjegyekre hasonlító számokat mutattak. – Laurent, kérem, gyűjtse össze ezeket a „partitúrákat”. Gondoskodjunk róla, hogy egyetlen „hang” se vesszen kárba. Különösen addig, amíg Auberoche-ba nem érkezünk, ahol a helyi „karmesterek” talán jobban értékelik ezt az „avantgárd” darabot.