260/7. A kattogó tok leplezése — Saint-Mireux-i elköszönés

– Úgy tűnik, a végszóra érkeztem – lihegte Laurent kalauz, amint felbukkant a folyosó sarkán, bár az arca még mindig halvány volt a korábbi izgalmaktól.
– Pontosan – bólintott Monsieur Vaneau. – Uraim, a rejtély lényege a ritmusban és a félrevezetésben rejlett. Mindenki azt hitte, a fekete kalapos úr a csempész, hiszen az ő doboza sercegett. Ám az a doboz csak elterelésül szolgált: csupán közönséges ólomnehezékek lapultak benne. Az igazi kincset, a méregdrága svájci óraműveket valójában ez a hegedűtok rejtette.
A hegedűs utas ajka megremegett:
– De hát honnan…
– A hangszer súlyából – felelte Vaneau elegáns nyugalommal. – Egy Stradivari-kópia ritkán nehezebb hat kilónál, még ha a dallam súlyos is.
Ebben a pillanatban a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a fémküszöbök megcsikordultak. Poharak csörrentek a közeli fülkében, ahogy az Intercontinental Express lassan begördült Saint-Mireux állomására.
A folyosó ajtaját határozott kéz tolta félre. A helyi főfelügyelő lépett be két egyenruhás kíséretében, s miután gyorsan körbenézett, a sápadt hegedűshöz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, óramű-csempészet ügyében!
– …és ezzel a zenei karrierje is méltó lezárást nyert – fejezte be halkan a mondatát Vaneau úr, mintha a hatóság pontosan az ő végszavára várt volna.
A letartóztatottat elvezették. A peronon zaklatott utasok cserélődtek; egy szürke kabátos úr szállt fel, aki túlzott óvatossággal szorított a mellkasához egy szalaggal átkötött, nehéz mappa-pakkot. Vaneau csak csendben figyelte a jelenetet. Az ajtók becsukódtak, s a szerelvény nehézkesen elindult a következő állomás felé.