260/6. Az ütemes hegedűtok — Saint-Mireux-i visszaszámlálás

A fiatalember remegő kézzel tartotta maga elé a sötétbarna hegedűtokot, amelyből most már félreérthetetlen, ütemes kattogás szűrődött ki. Úgy kapaszkodott a hangszerbe, mintha az megvédhetné a fizika és a vasúti szabályzat törvényeitől.
– Ha megengedi – lépett közelebb Monsieur Vaneau, de ahelyett, hogy a zárhoz nyúlt volna, elegáns mozdulattal előhúzta a mellényzsebéből régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig némán nézte az egyenletesen járó mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk.
– És ez... ez hogyan jön a hegedűmhöz? – kérdezte a hegedűs, miközben egy újabb, élesebb kattanás hallatszott a tok belsejéből.
– Úgy, barátom, hogy a Saint-Mireux-i peronon várakozó hatóságok ritkán mutatnak fogékonyságot a modern zenei kísérletekre – csukta be Vaneau az órát egy finom pattanással. – Különösen, ha a ritmust egy olyan metronóm diktálja, amely nem a tempót tartja, hanem a csempészett svájci óraművek rugóit feszíti a végletekig.
– Ez képtelenség! – dadogta a férfi, hátrálva a folyosó faláig.
– A tények néha valóban nélkülözik a fantáziát – bólintott a detektív. – De a folyosón visszatérő Laurent kalauz léptei szerencsére igen valóságosak.