260/5. A hegedűtok ritmusa — Ütemes feszültség

Laurent kalauz határozottan karon ragadta a megtört fekete kalapos utast, és a fülkék felé kísérte. A szűk folyosón már csak Monsieur Vaneau és az új hegedűs utas maradtak; az utóbbi olyan görcsösen szorította sötétbarna hangszertokját, mintha az az élete egyetlen kapaszkodója lenne.
– Úgy tűnik, a zenei tehetség nem az egyetlen súlyos teher, amit magával hord ezen az estén – jegyezte meg Vaneau udvarias mosollyal, miközben tekintete a tok rézkapcsaira tévedt.
– Én... én csak egy fellépésre utazom! – vágta rá hevesen a fiatalember, de a hangja érezhetően megbicsaklott. – A hangszerem rendkívül érzékeny a huzatra. Nem szeretem a folyosói fennakadásokat.
– A szerénység dicséretes erény – bólintott a nyugalmazott detektív. – Különösen egy olyan szerelvényen, ahol a kalapdobozok óraműveket rejtenek. Ugyanakkor nem tehetek róla, de a legtöbb mesterhegedű ritkán bocsát ki halk, ütemes sercegést, miközben a tokban pihen.
A hegedűs elfehéredett, és hátrált egy lépést a fülkeajtó irányába.
– Ez pusztán a metronómom! – védekezett zaklatottan. – Mindig magammal hordom a gyakorláshoz.
– Egy metronóm, amely pontosan akkor kezd el gyorsulni, amikor a veszély elvonulni látszik, igazán figyelemreméltó szerkezet – mondta Vaneau lágyan. – Nyújtsa csak közelebb azt a tokot, mielőtt a ritmus túlságosan elszabadulna!