260/3. A rugós kalapdoboz — Rézfogaskerekek a szőnyegen

– A súlyából ítélve ez a kalap leginkább egy öntöttvas sisakra hasonlít – jegyezte meg Monsieur Vaneau, amint lehajolt a szőnyegen pihenő dobozhoz. – Bár el kell ismernem, a kalapdivat néha rendkívül nehéz áldozatokat követel a viselőjétől.
Laurent kalauz közelebb lépett, kezeit szigorúan a háta mögé téve.
– Parancsoljon, Monsieur Vaneau, használja ezt – nyújtott át egy apró, sárgaréz univerzális kulcsot. – A vasútigazgatóság hivatalosan nem támogatja a puszta kézzel történő doboznyitást, különösen, ha az serceg.
A sápadt utas rémülten nyelt egyet, és szorosabban a fülke falához lapult.
– Ne nyúljanak hozzá! Az… az egy rendkívül érzékeny, mechanikus kalapformázó! Csupán egy ártatlan találmány!
– Valóban? – Vaneau egyetlen finom mozdulattal kiakasztotta a doboz fémkapcsát. A fedél felpattant, és a karton mélyéből nem egy elegáns nemezkalap, hanem finom csiszolású rézfogaskerekek és csillogó, csempészett óraszerkezetek sora bukkant elő, amelyek ritmikus, fémes zümmögéssel jártak. – Úgy tűnik, az ön kalapja nemcsak formázza önmagát, hanem pontosan méri az időt is. Bár gyanítom, a vámtisztek Saint-Mireux állomáson kevésbé értékelik majd a finommechanikát.
Az elegáns hölgy halkan felhorkant felindultságában.
– Istenem, hát nem is kalap?
– Dehogynem, madam – válaszolta Vaneau szárazon. – Csak éppen nem a fejre való, hanem a vámhatóság félrevezetésére.