259/7. A tok titkai — A nyolc perc

Az új hegedűs utas összevonta a szemöldökét, és óvatosan közelebb lépett a szűkös folyosón.
– A tokomban egy különleges, tizenkilencedik századi hangszer található – mondta halkan, de feszülten. – És nem szeretném, ha illetéktelen kezek csikorgatnák a húrjait.
– A csikorgatástól aligha kell tartania – jegyezte meg Vaneau úr, miközben tekintete a sárgaréz kulcs finom csiszolásán pihent. – A kulcs tollazata ugyanis nem finommechanikai hárfákhoz, hanem sokkal inkább egy kettős fenekű rekesz zárszerkezetéhez illik.
A fekete kalapos úr tett egy bizonytalan lépést hátra, de Laurent kalauz udvariasan, ám határozottan elállta az utat a folyosó vége felé. Az elegáns hölgy a szomszédos fülke félig nyitott ajtajából riadtan figyelte a kibontakozó szóváltást.
– Ez felháborító! Maguk alaptalanul vádaskodnak! – horkant fel a kalapos férfi.
Émile Vaneau lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és kiemelte belőle régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta a fedelét, majd egy pillanatig némán nézte a mutatók ritmikus haladását.
– Pontosan nyolc perc múlva Clairval-les-Bains állomásra érkezünk – mondta végtelen nyugalommal, majd visszahajtotta az óra fedelét. – És addigra érdemes tisztázni, miért hord magánál egy hegedűtok-kulcsot valaki, aki köztudottan egyetlen kottát sem tud elolvasni, ellenben a csempészett laboratóriumi vegyületek szakértője.