259/6. A tok titkai — Kétes kísérletek

– A menetjegyem? Természetesen megvan – dadogta a fekete kalapos úr, miközben reszkető kézzel kotorászni kezdett a kabátbelsőben. Jegy helyett azonban egy apró, sárgaréz kulcs hullott ki a zsebéből, egyenesen Laurent kalauz fényesre csapott cipőjére.
– Úgy látom, a menetjegye az utóbbi időben meglehetősen rideg és fémes formát öltött – jegyezte meg Vaneau úr, miközben enyhén félrehajtotta a fejét. – Ráadásul gyanúsan emlékeztet arra a kulcsfajtára, amellyel a gyanúsan nehéz hegedűtokokat szokták zárni.
– Ez csak egy… pótcsatlakozó az óraláncomhoz! – vágta rá a férfi, miközben gyorsan felkapta a padlóról a fémdarabot. – Nem tartozom maguknak magyarázattal!
– Valóban nem – bólintott a nyugalmazott detektív végtelen nyugalommal. – Bár a vasúttársaságnak bizonyára megvan a maga véleménye a mások hangszereit kéretlenül áthangolni vágyó utasokról.
A fülkeajtó ebben a pillanatban halkan elcsúszott. Az új hegedűs utas lépett ki rajta, kissé álmosan, de annál gyanakvóbban méregetve a folyosón tömörülő csoportosulást. Tekintete azonnal a falnak támasztott tokra, majd a fekete kalapos férfi kezében szorongatott kulcsra tévedt.
– Zavarom a kamarazenekart? – kérdezte szárazon, karba téve a kezét. – Nem tudtam, hogy a másodosztályú jegyhez állandó közönség is jár a folyosón.
– Csupán a poggyászok stabilitását ellenőriztük, monsieur – felelte Vaneau úr elegáns mosollyal. – Úgy tűnik, az ön tokja nemcsak nehéz, de rendkívül népszerű is. Különösen Marville-le-Pont állomás előtt, ahol a kanyarok köztudottan próbára teszik a nehéz tárgyak egyensúlyát.