259/5. A tok titkai — Kérdések a folyosón

Laurent alig fejezte be a mondatot, amikor a folyosó végén megjelent a fekete kalapos úr. Nem a suhanó tájban gyönyörködött; léptei feltűnően lassúak voltak, tekintete pedig az imént elhelyezett, gyanúsan nehéz hegedűtokon akadt meg. Amikor azt hitte, senki sem figyel, óvatos mozdulattal a tok sárgaréz zárja felé nyújtotta ujjait.
– Úgy tűnik, Laurent, a hangszernek máris akadt egy rendkívül buzgó, önkéntes hangolója – suttogta Vaneau úr, miközben halk léptekkel megindultak a fülke felé.
A kalauz azonnal elállta a folyosó végét, míg a nyugalmazott detektív közvetlenül a fekete kalapos férfi mögött állt meg, szinte észrevétlenül szorítva őt a falhoz.
– Csodálatos darab, ugye? – szólalt meg Vaneau úr végtelen nyugalommal. – Bár a fémhangú koppanása alapján kissé nehézkes lehet rajta a lágyabb dallamok lefogása.
A fekete kalapos úr ijedten rándult meg, a kalapja mélyen a szemébe csúszott. – Én… csak meg akartam igazítani. Aggódtam, hogy a rázkódástól lebillen a polcról.
– Rendkívül önfeláldozó – bólintott Vaneau szárazon. – Bár a fizika törvényei szerint a nehéz tárgyak ritkán esnek felfelé, és ön épp emelni próbálta a tokot.
– Valóban – tette hozzá Laurent, szigorúan közelebb lépve. – És ha már ilyen segítőkész, talán a menetjegyét is megmutatná, mielőtt Louvemont állomásra érnénk?
A férfi tekintete kétségbeesetten cikázott. Nem messze tőlük az elegáns hölgy feszülten figyelte a folyosón zajló sarokba szorítást, miközben az új hegedűs utas gyanútlanul ült a fülkében.