259/3. Az új dallam — A tok titkai

A vonat ajtói sziszegve csukódtak, elvágva a Fontenoy-les-Roses-i állomás utolsó zajait. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott – vagy talán inkább szkeptikusan –, ahogy a szerelvény rántott egyet, és ismét megindult a megszokott, ritmikus robogással. Vaneau úr tekintete még mindig az imént felszállt utasok útját követte, különös tekintettel a hegedűtokos úrra, aki most már kissé zavartan, de eltökélten kereste a helyét a folyosón, mintha maga a hangszer szabná meg az irányt.
„Látja, Laurent,” jegyezte meg Vaneau úr, hangjában a szokásos száraz elegancia, „a zene nem tűr meg semmiféle sürgetést. Azt hiszem, ez az úriember még nem jött rá, hogy a hegedűje önálló akarattal bír. Vagy legalábbis, egy nagyon kényes lelkülettel.”
Laurent kalauz elmosolyodott. „De Vaneau úr, mintha nem is a hegedűről, hanem egy aranyrudakkal teli páncélszekrényről lenne szó. Márpedig ez a tok… gyanúsan nehéznek tűnik, és a tulajdonosa mintha attól félne, hogy elszökik tőle, ha egy pillanatra is elengedi.”
Az említett úr, az „az-uj-hegedus-utas”, éppen egy üres fülke előtt botlott meg, és miközben a tokot próbálta a feje fölötti csomagtartóba tuszkolni, egy tompa, fémhangú koppanás hallatszott. Nem a fa rezonanciája volt, hanem valami sokkal ridegebb. Az élégáns hölgy, aki a térképével haladt el mellettük, egy pillanatra felkapta a fejét, tekintetében egy villanásnyi meglepetéssel, majd sietősen folytatta útját a másik irányba.
„És lám, Laurent,” folytatta Vaneau úr, mintha mi sem történt volna, „a dallam már a bevezetőjét is felfedte. Kíváncsi vagyok, milyen kottát rejt a tok. Egy keringőt? Egy gyászdalt? Vagy talán egy egészen másfajta szimfóniát, amelynek főszereplője nem is a húros hangszer?” A kalauz csak megvonta a vállát, miközben azon gondolkodott, vajon a vonaton valaha is lesz egy teljesen unalmas út, ahol semmi sem koppan, zörög, vagy éppenséggel titokzatos dallamokat nem rejt.