259/2. Az új dallam – Fontenoy-les-Roses-i hangpróba

A vonat lassítva közeledett Fontenoy-les-Roses állomás peronjához, és Laurent kalauz mély levegőt vett, mintha a friss levegővel együtt valami megnyugvást is magába szívhatna. A dübörgés halkabbá vált, a távoli dudaszó pedig elült, átadva helyét az érkező szerelvény fékeinek sziszegő hangjának.
Vaneau úr nyugodt pillantása már a peronon körözött, ahol új arcok jelentek meg, némelyek izgatottan, mások fásultan vártak. „Nos, Laurent,” szólalt meg egy pillanattal később, „úgy tűnik, a dallam máris fülbemászó. Ott az úriember a méretes tokkal. Valóban ragaszkodik hozzá, mintha az élete múlna rajta.”
Az említett úriember, akinek az arcán az aggodalom és a türelmetlenség furcsa keveréke ült, valóban meggyőzően szorította magához a hegedűtokot, miközben alig várta, hogy felszállhasson. A súlyos tárgy mintha ellenállt volna, ahogy megpróbálta feljuttatni a lépcsőn, és egy halk puffanás kíséretében majdnem el is ejtette.
Laurent kalauz felszisszent. „És milyen szerencsétlen! Szinte érzem, ahogy a húrok felszólalnak a tokban a durva bánásmód ellen. Vagy talán… a titok?”
Vaneau úr halványan elmosolyodott. „Lehetséges, Laurent. A zenészek olykor különös kapcsolatban állnak a hangszereikkel. És a titkok… nos, azok is szívesen utaznak első osztályon, ha tehetik. De nézze csak, egy másik utas is feltűnt a peronon. Egy hölgy, aki egy régi, kopott térképet szorongat, mintha csak egy kincses szigetre indulna.”
Ahogy a vonat megállt, az ajtók kinyíltak, és az utasok áramlása megkezdődött. Az úriember végül felküzdötte magát a hegedűtokkal, a hölgy pedig, térképét féltve őrizve, sietősen haladt el mellettük, tekintete a padlóra szegeződött. A peron zaja, a búcsúzások és az új érkezők hangja betöltötte a levegőt, jelezve, hogy a vonatos élet sosem áll meg.