259/1. Az új dallam — Hegedűtokos utazás

Laurent kalauz mélyet sóhajtott, mintha csak most ébredt volna fel egy különösen zajos álomból. „Hét perc… és egy egész élet is megváltozhat,” dünnyögte, Vaneau úr felé fordulva. „Ki gondolta volna, hogy egy mozdony jelölése ennyi bonyodalmat okoz? Ez már szinte… művészet.”
Vaneau úr elrendezte a mandzsettáját, tekintete a folyosón libbent meg, ahol az új utasok próbáltak elhelyezkedni. „Minden bűntény egyfajta művészet, Laurent. Csak a vászon és az ecset változik. Ebben az esetben egy térkép volt a vászon, és a piros mozdony… nos, az egy meglehetősen direkt ecsetvonás.”
„De az a hegedűtok!” – Laurent kalauz szemei kikerekedtek, ahogy eszébe jutott az a méretes hangszer, amit az egyik új utas vitt. „Nem túlságosan nagydarab egy hangszernek? Vagy talán nem is hangszer?”
Vaneau úr elmosolyodott, száraz humorral a hangjában. „Azt hiszem, Laurent, a hegedűtokok funkciója néha épp olyan sokrétű, mint a vasúti térképeké. Néha muzsika van benne, néha pedig… csak zaj. Esetleg egy kisebb titok.” A pillantása átsiklott az említett úriemberen, aki éppen egy poggyásztartóval viaskodott, mintha a hegedűtokja önálló életet élne.
„Újabb kaland?” – kérdezte Laurent, már szinte megszokásból, de hangjában még mindig ott vibrált a friss leleplezés okozta izgalom.
„Az élet a vonaton ritkán áll meg, Laurent,” felelte Vaneau, miközben a távolban egy újabb állomás bejelentésére utaló halk duda hangja hallatszott. „És a titkoknak is megvan a maguk utazási üteme. Készüljön fel, hamarosan Fontenoy-les-Roses állomásra érkezünk. Talán ott… találunk valami dallamot.”