258/1. Új rejtély a hálókocsin — Térképes átszállás

A vonat lassan, komótosan hagyta el Montfermeil állomását, mintha maga a szerelvény is fellélegzett volna a feszült percek után. A folyosón a törött pohár szilánkjait már eltakarították, csak a ragacsos folt árulkodott az előző dráma maradékáról. Laurent kalauz zsebkendőjével törölte meg homlokát, tekintete fáradtan siklott végig a kocsin.
„Na, úgy tűnik, megint sikerült egy kis rendet tennünk,” – jegyezte meg Vaneau úr, hangjában a legkisebb elégedettség sem érződött, csupán a tények nyugodt konstatálása. „Bár meg kell hagyni, Monsieur Dubois meglehetősen… dallamosan vezette félre az embert. Aztán persze, ahogy az lenni szokott, a zene véget ért.”
Laurent kalauz csak bólintott. „Sosem értem, Monsieur. Egyik rejtély lezárul, a másik máris kopogtat az ajtón. Vagy éppen most szállt fel a vonatra.” Tekintetével a frissen érkezett fiatal hölgyre mutatott, aki tétován lépdelt a folyosón, szorosan markolva egy gyűrött, régi térképet.
„A vonatok már csak ilyenek, kedves Laurent,” – válaszolta Vaneau úr, tekintetét szintén az új utasra szegezve. „A mozgás vonzza a változást, és a változás vonzza a… rejtélyeket. Látja, például azt az antik térképet, amit a hölgy szorongat. Eléggé szokatlan úti olvasmány, nem gondolja?”
A fiatal hölgy, aki valami különös feszültséggel a mozdulataiban kutatott a fülkéje után, nem hallotta a megjegyzést. A térkép, mintha saját akaratából rejtett volna el valamit, egy pillanatra megvillantotta rajta néhány alig olvasható, kézírásos bejegyzést. A vonat eközben méltóságteljesen robogott tovább, Beaumont felé. A következő rejtély, úgy tűnt, már úton volt, egy ősi papírtekercs lapjain rejtőzve.