257/5. A csilingelő díszdoboz — A dallamos leleplezés

A kalapos férfi ujjai megálltak a reteszen, mintha valami láthatatlan erő tartaná vissza. Végül nagy nehezen, egy halk, fém súrlódó hang kíséretében felpattant a fedél. Odabent, a bársonyosan bélelt doboz mélyén, nem kincs, nem elátkozott ereklye, de még csak nem is egy letisztult időmérő rejtőzött. Ehelyett egy aprólékosan kidolgozott, sárgaréz alkatrészekből álló, miniatűr mechanikus orgonát pillantott meg mindenki, melynek tetején egy apró, aranyozott kakas ült, szinte túl díszesen egy ilyen funkciótlan szerkezetbe. A kakas éppen mozgásba lendült, és egy vékony drót segítségével megütött egy apró harangot, ami egy rövid, de annál harsányabb dallamot fakasztott, jelezve, hogy a „zene” újra elkezdődött.
„Na, kérem, ez az!” – kiáltott fel Delaunay úr, szinte lelkesen. „Egy kakukkos zeneóra! Micsoda csalódás! Azt hittem, legalább egy kisebb kalóz kincsestérkép lesz benne, vagy egy gyilkos ujjlenyomata!”
„Mindenki elhamarkodottan ítélkezik,” – jegyezte meg Vaneau úr nyugodtan, anélkül, hogy levenné a szemét a dobozról. Majd zsebébe nyúlt. Elővette régi, ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte. „Pontosan 8 perc múlva Montfermeil állomásra érkezünk.”
Laurent kalauz és a könyvhalmokkal utazó hölgy tekintete is a detektívre szegeződött. A fekete kalapos utas verejtékezett. „Ez… ez egy családi örökség,” – ismételte kétségbeesetten. „Csak egy ártatlan zenedoboz!”
„Valóban az,” – folytatta Vaneau, hangjában a legkisebb indulat sem érződött. „És itt jön a félrevezetés szépsége. Mindenki a zajra figyelt, a csengésre, ami hol felerősödött, hol elhalkult. Azt gondolták, a kellemetlen mellékhatás a titok maga, vagy annak leplezése. De az igazság az, hogy a zaj, mint olyan, csak a figyelem elterelésére szolgált. A valóságban nem a hangerő, hanem a dallam, pontosabban a dallam megszakításai és ritmusa volt a lényeg. Az ön által »érzékeny mechanikus időmérőnek« nevezett szerkezet egy rendkívül precíz kódoló, amely a vonat mozgására, illetve bizonyos előre meghatározott külső jelekre reagálva sugárzott üzeneteket. Az ön remegő keze, amellyel próbálta lenyugtatni, valójában egy utolsó, kétségbeesett kísérlet volt a kódolt üzenet elküldésére. Az apró, görbén rögzített drótdarab a kakas faroktollában, és egy alig látható, rejtett kapcsoló a doboz alján árulta el a valódi funkcióját.”
Éppen amikor Vaneau úr kimondaná a bűnös nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek, egy pohár leesett és összetört a folyosón. A szerelvény lassan, komótosan begördült Montfermeil állomásra. Az ajtók szisszenve kinyíltak, és a peronról két helyi nyomozó lépett be a kocsiba, tekintetük azonnal a fekete kalapos férfira szegeződött.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, titkos információk jogosulatlan továbbítása ügyében.” – mondta a vezető nyomozó, szigorú hangon. Vaneau úr halk suttogással fejezte be a mondatát: „…Monsieur Dubois.”
A fekete kalapos férfit, akit most már Monsieur Dubois-ként azonosítottak, elvezették. Néhány utas leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal hölgy, aki egy antik térképet szorongatott a kezében, lépett be a folyosóra, tekintete izgatottan cikázott. A személyzet megkönnyebbülten felsóhajtott, Laurent kalauz megtörölte homlokát. Vaneau úr csak figyelt. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé. Az új utasokkal együtt már meg is érkezett a következő rejtély első, még jelentéktelennek tűnő mozzanata.