256/7. A mechanikus kalitka — Kék viasz és antik térképek

A beaumont-en-argonne-i megálló éppen csak annyi időt engedélyezett, hogy a lainville-i nyomozó diadalmas, bár némileg suta mozdulattal tessékelje le a szürke köpenyes utast a peronra. Laurent, a kalauz, megkönnyebbülten igazította meg az egyenruháját, miközben a szerelvény máris nekilendült a Belcastel felé vezető sínpárnak. Az állomáson felszálló új utasok zsibongása gyorsan elült a folyosókon.
Vaneau úr nem a távozókat figyelte. Léptei szinte hangtalanul vitték vissza a könyvhalmokkal utazó nő fülkéjéhez. A fülke ajtaja félig nyitva állt, feltárva a kusza papírtengert. A hölgy éppen egy megsárgult, szétesőben lévő antik térképet próbált kisimítani az asztalkán, ám Vaneau tekintetét nem a kartográfiai ritkaság, sokkal inkább egy kék viaszpecséttel lezárt boríték vonzotta, amely hanyagul csúszott ki a legfelső fóliáns lapjai közül.
– Úgy tűnik, a földrajz néha meglepő magánlevelezést rejt – jegyezte meg csendesen Vaneau úr, megállva a küszöbön.
A nő ijedten kapta fel a fejét, és megpróbálta a könyvvel eltakarni a kék pecsétet.
– Ez csak egy… családi dokumentum. Semmi köze a sárgaréz madarakhoz vagy a mágneses zavarokhoz.
– Természetesen – bólintott a detektív száraz mosollyal. – A kék pecsétes borítékok köztudottan a legbékésebb családi receptek hordozói. Bár a belcastel-i hercegi levéltár címere a viaszon meglehetősen fűszeres családi titkokra utal.
Laurent épp ekkor lépett melléjük, kezében egy újabb tálcával.
– Monsieur Vaneau, az új utasok között van egy úr, aki rendkívül aggódik a poggyásza miatt. Azt állítja, Belcastelben egy egész múzeum várja a szállítmányát.
– Nos, Laurent – felelte Vaneau úr, miközben tekintete még egyszer végigsimított a kék viaszon –, úgy tűnik, a következő állomásig sem fogunk unatkozni.