256/4. A mechanikus kalitka — Mágneses dallamok

– A madaram csupán a ritka nyomdafesték illatára érzékeny – mentegetőzött sietősen a szürke köpenyes új utas, miközben feszülten figyelte, ahogy a sárgaréz szerkezet apró fémcsőre ütemesen kopogni kezdett a nő ölében tartott pergamen szélén.
– Rendkívül finom ízlésre vall – jegyezte meg Émile Vaneau, közelebb hajolva. – Különösen, hogy ez a „nyomdafesték” valójában a belcastel-i hercegi levéltár kék viaszpecsétjének maradványa. Ha jól látom, a fémcsőr épp egy eltitkolt vasúti szárnyvonal végpontját jelölte meg.
– Ez képtelenség! – hördült fel a fülke sarkából a helyi nyomozó, aki végre le merte ereszteni a jegyzetfüzetét. – Egy játékszer nem lehet részese egy államigazgatási összeesküvésnek!
– Egyetértek, nyomozó – felelte Vaneau higgadtan. – Egy játékszer nem. De egy olyan finommechanikai iránytű, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy fémérzékeny mágnesével megtalálja a térképbe rejtett ezüstözött nyomvonalat, már sokkal inkább. Úgy tűnik, útitársunk nem madarat hozott magával, hanem egy meglehetősen zajos tolvajkulcsot.
A szürke köpenyes utas arca hirtelen elvesztette minden színét. Hátrálni kezdett a folyosó felé, de Laurent, a kalauz, épp abban a pillanatban lépett mögé, kezében egy tálca gőzölgő teával, teljesen elzárva a menekülési útvonalat.
– Úgy vélem – tette hozzá száraz mosollyal Vaneau, miközben visszahelyezte zsebóráját a mellényzsebébe –, a belcastel-i megállónk nemcsak a gőzmozdony számára hoz majd némi pihenőt.