255/9. A könyvtárnyi titok — Miremonti zárszó

A könyvekkel utazó nő, Vaneau úr szavai és a zsebóra ketyegése által még inkább sarokba szorítva, egy utolsó, reménytelen kísérletet tett. – De én tényleg csak… – kezdte volna, de hangja elakadt. Tekintete a földön heverő versesköteten ragadt meg, vékony lapjai mintha maguk is suttogtak volna valamit.
– A futárszolgálat valóban nem feltétlenül követeli meg a lexikonokkal való rejtőzködést – kezdte Vaneau úr, hangjában a vasúti kerekek monoton zúgásával vetekedő nyugalommal. – Azt hittük, titokzatos üzenetet szállít, melynek tartalma maga a veszély. Az Ön heves reakciója, Madame, nem a boríték tartalmának titokzatosságáról szólt, hanem a szállítás módjáról, és annak következményeiről. A félelem, melyet a kék viaszpecsét váltott ki, nem annak titkát, hanem a *küldő* kilétét védte. A viaszpecsét nem a levél *tartalmát* zárja el, hanem a *hitelességét* igazolja. A félrevezetés az volt, hogy Ön a rengeteg könyvvel, a tudós álcával próbálta elrejteni, hogy valójában nem a *mennyiség*, hanem a *minőség* a lényeg. És az a kis verseskötet, ami épp most esett le... nos, az a legfontosabb láncszem. Pontosan az, amit egy futár sosem hordozna magával, hacsak nem maga a...
Ebben a pillanatban a vonat egy éles, csikorgó fékezéssel torpant meg. Poharak csörrentek, egy távolabbi fülkében valaki felkiáltott. Az elegáns hölgy egy aprót felszisszent, Laurent kalauz pedig megingott a lábán. A szerelvény lassan, komótosan begördült a Miremont állomásra, mintha maga is türelmetlenül várta volna a végkifejletet.
Az ajtók surrogva nyíltak szét, felfedve a peronon már várakozó, szürke kabátos alakokat. Két helyi nyomozó lépett be, vezetőjük, egy bajuszos, komoly tekintetű férfi, egyenesen a könyvhalmok mögött dermedten gubbasztó nő felé vette az irányt. – Letartóztatom Önt a törvény nevében, az „Eltűnt Kötetek és A Titkos Könyvtár” ügyében – mondta, hangja visszhangzott a fülke szűk terében.
Vaneau úr, mintha mi sem történt volna, folytatta mondatát, bár halkabban, már csak az immár elképedt elegáns hölgynek és Laurent kalauznak címezve: – ...hanem maga a titkos szerzője, aki az utóbbi időben különös verseket "postázott" bizonyos köröknek, rejtélyes kék pecsétekkel ellátva. A "könyvhalmok" pedig csupán a figyelem elterelésére szolgáltak, egy klasszikus, ám hatásos *trompe l'oeil*.
A könyvekkel utazó nőt, most már letargikusan, elvezették. Néhány utas leszállt Miremontban, mások felszálltak. Egy fiatal hölgy, kezében egy antik térképpel, kissé túl hangosan panaszkodott a csomagja súlya miatt, míg egy idős úr, gondosan becsomagolt madárkalitkával, gyanúsan sokszor pillantott Vaneau úr irányába. Az ajtók ismét becsukódtak, a vonat lassan elindult a következő, meg nem nevezett állomás felé. A csendes mozdulatok és az új arcok máris egy új fejezetet vetítettek előre.