255/8. A könyvtárnyi titok — Viaszpecsétes percek

– Titok? Milyen titok? Csak régi kiadások! Maga képzelődik! – szökkent fel a nő, a vastag szótárt még szorosabban maga elé emelve, mintha az elméjét is pajzsként óvná a kéretlen behatolástól.
– Ó, a képzelet. Az az egyetlen, ami néha valóságosabb a valóságnál – felelte Vaneau úr rezzenéstelen arccal. – De a viaszpecsétes boríték, az már kevésbé metafizikai. Inkább nagyon is tapintható, nem gondolja?
Az elegáns hölgy remegő kézzel igazította meg selyemkesztyűjét, majd Laurent kalauzhoz fordult. – Úgy érzem, mintha egy rossz könyv lapozódna fel előttünk. Szinte hallom, ahogy a lapok zörögnek a feszültségtől.
Laurent kalauz mélyet sóhajtott. – Én is, Madame. Az ilyen utazások sosem végződnek egyszerűen egy pohár punccsal a váróteremben. Mindig valamilyen drámai felvonással. – Ezzel próbált könnyed hangot ütni, de a hangja elárulta.
Émile Vaneau egy pillanatra feléjük biccentett, majd ismét a könyvhalmok mögött remegő nőre szegezte tekintetét. – Látja, Madame? Még a környezet is izgul a következő fejezet miatt. Miért ne segítene feltárni?
– Nem… nem tudok. Ez… ez nem az enyém. Én csak… szállítok. Egy futár vagyok – dadogta a nő, miközben a lábánál tornyosuló kötetek egyre instabilabbnak tűntek.
– Futár? Érdekes. Általában a futárok nem rejtőzködnek lexikonok mögött, és nem kezelik a küldeményeiket annyi félelemmel, mintha robbanószer lenne benne – jegyezte meg Vaneau. – Ráadásul ez a boríték túl intimnek tűnik egy átlagos csomaghoz képest.
A nő még szorosabban markolta a szótárt. A vonat egy aprót rázkódott, és néhány kisebb kötet, köztük egy vékony verseskötet, legurult a halomról, tompa puffanással a folyosó padlóján landolva. Vaneau úr ekkor nyugodtan benyúlt a mellényzsebébe. Elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte. – Pontosan hét perc múlva Miremont állomásra érkezünk.
A zsebóra halk, precíz kattanása szinte áthangzott a vonat zúgásán. A könyvekkel utazó nő dermedten, tágra nyílt szemmel meredt Vaneau úrra, majd a földre esett könyvekre, mintha a kis szerkezet hangja pecsételte volna meg a sorsát. Az elegáns hölgy feszülten szorította össze az ajkát. – Hét perc? Az olyan kevés, de mégis… annyi minden történhet ennyi idő alatt. Laurent kalauz pedig csak megismételte: – A peronon már biztosan vár valaki. Remélem, csak a poggyászok miatt.