255/7. A könyvtárnyi titok — Fényjáték a folyosón

A kalauz óvatosan Vaneau úr mellé lépett, miközben a szerelvény megremegett a síntörésnél. A folyosó sárgás fényében a könyvekkel utazó nő fülkéjének ajtaja résnyire nyitva maradt. Belülről egy súlyos kötet tompa koccanása hallatszott, mintha valaki kapkodva próbálna átrendezni egy kisebb házi könyvtárat.
– Bocsásson meg, Vaneau úr – suttogta Laurent kalauz –, de ön szerint nem túl veszélyes ilyen közvetlenül megfigyelni egy hölgyet, aki fél méter magas lexikonmocsár mögé sáncolta el magát?
– A könyvek ritkán támadnak, Laurent úr – válaszolta Vaneau elnéző mosollyal. – Legfeljebb a bennük elrejtett levelek szoktak kellemetlen meglepetést okozni, amikor váratlanul kiesnek a lapok közül.
Az elegáns hölgy idegesen megigazította selyemkesztyűjét, majd halkan megszólalt. – Azt hiszem, most épp valami mást is eldugott. Láttam a tükröződésben! Egy kék pecsétes borítékot csúsztatott a harmadik kötet mögé.
Émile Vaneau ekkor tett egy határozott lépést a fülke felé. A küszöbön megállva halk, udvarias köhögéssel hívta fel magára a figyelmet. A könyvekkel utazó nő felriadt, kezében egy vastag szótárral, amit szinte pajzsként emelt maga elé.
– Nem akartam megijeszteni, Madame – kezdte Vaneau higgadtan. – Csupán feltűnt, hogy a tudomány iránti éhsége kivételes. Bár a kék viaszpecsétek köztudottan nehezen emészthetőek.
– Ön… ön mit akar tőlem? – kérdezte a nő remegő hangon, miközben a lábánál tornyosuló kötetek veszélyesen megdőltek. – Nincs itt semmi látnivaló!
– Épp ellenkezőleg, kedves Madame – jegyezte meg a detektív. – Egy egész könyvtárnyi titok tornyosul ön előtt. És minél közelebb érünk Chantelle-le-Chât állomáshoz, a fejezetek annál gyorsabban pörögnek.