255/4. Az éhség a vonaton — A tudás szomjúsága

Vaneau úr, miután a papírt gondosan a zsebébe csúsztatta, mélyen gondolataiba merült. „Az éhség az igazságra,” – ismételte csendesen, inkább magának, mint társainak. – „Mint egy finomra hangolt gyomorkorgás, amely nem a vacsora után jelentkezik, hanem előtte, amikor az ember még nem is tudja, mi kerül az asztalra.”
Az elegáns hölgy, aki Vaneau úr elmélkedését hallotta, felvonta a szemöldökét. „És mi van, ha a menü egyáltalán nem ínycsiklandó, Monsieur Vaneau? Mondjuk, egy olyan titok, ami keserűbb, mint az epe?”
Laurent kalauz, aki épp egy elsuhanó tehervonatot mustrált, amint az elvitte a tekintetét Mirande szőlőültetvényeiről, azonnal reagált: „Ugyan már, Madame! A vaníliás krémek sem mindig édesek, van, amelyikbe egy csipet sót tesznek a szakácsok, hogy kiemeljék az ízeket! Talán ez a papír is csak egy ilyen ‘sós’ titok, ami… kiemeli a… az igazság ízét?” Laurent bizonytalanul fejezte be, és a homlokát ráncolta a saját metaforáján.
„Pontosan, Monsieur Laurent,” – bólintott Vaneau úr, szeme sarkából a könyvekkel utazó hölgy felé pillantva, aki most éppen egy vastag, bőrbe kötött kötet lapjait simogatta, arcán gondterhelt kifejezéssel, ami alig volt észrevehető. „A fűszer a lényeg. És néha a fűszer maga az, ami égeti a nyelvet, de mégis kíváncsivá tesz, hogy miért. Ez a papír nemcsak éhséget ébreszt, hanem egyfajta szomjúságot is. A tudás szomjúságát.”
Az elegáns hölgy elmosolyodott. „Szomjúság… gondolom, a Valmont-le-Grand-i megálló után majd egy pohár friss limonádéval próbálja csillapítani, Monsieur Vaneau? Vagy egy még rejtélyesebb italra vágyik?”
A vonat ekkor egy hosszú alagútba hajtott, a külvilág elmosódott. A fülkében hirtelen sötét lett, csak a belső lámpák halvány fénye szűrődött át. A könyvekkel utazó hölgy, mintha megijedt volna, gyorsan lecsukta a könyvét, és a táskájába süllyesztette, miközben tekintete nyugtalanul cikázott a fülke utasai között, mielőtt visszatért volna a folyosóra, mintha valami elengedhetetlen dologra emlékezett volna.
Vaneau úr nem szólt egy szót sem, csak figyelte a hölgy mozdulatát, ahogy az alagútból kiérve a napfény újra elárasztotta a kocsit. A halvány, alig észrevehető ijedtség a hölgy arcán sokkal többet árult el, mint bármely elrejtett papírdarab.
„Úgy érzem, Valmont-le-Grand-on túl is lesz még dolgunk” – jegyezte meg végül Vaneau úr, és tekintete meleg, mégis átható volt. „A rejtélyek, mint a jó borok, szeretnek utazni, és csak a megfelelő pillanatban bontakoznak ki teljesen.”
Laurent kalauz bólintott. „Akkor készüljünk egy újabb fejezetre, Monsieur Vaneau! Remélem, a következő állomás, Saint-Rémy-en-Plaine, nem lesz olyan… íztelen, mint Mirande csendje volt.”