255/3. A hulló papír — Az éhség az igazságra

„Titkos könyvjelzők?” – az elegáns hölgy homloka tovább ráncolódott, mintha a gondolat maga is egy rosszízű bonbon lett volna. „Micsoda fura gondolat, Monsieur Vaneau! Talán csak egy gyermek rajza?”
Laurent kalauz, aki időközben már annyira beleélte magát a detektív munkába, hogy a következő jegyellenőrzésről is megfeledkezett, felvilágosult arccal vágott közbe: „Vagy egy recept! Azt is titokban tartják a konkurencia elől! A konyhaművészetben is vannak nagy titkok, tudja, különösen a vaníliás krémeknél!”
Vaneau úr elhalványuló mosollyal nézte a papírt, melynek jelei most még titokzatosabbnak tűntek, mint az első pillanatban. „A gyermekrajzok gyakran bölcsebbek, mint a felnőttek tervei, Monsieur Laurent. És a receptek… nos, azok legalább finomak. Ez a papír azonban inkább az éhséget gerjeszti, mintsem csillapítaná. Az éhséget az igazságra.”
A könyvekkel utazó hölgy, aki eddig a folyosó távolabbi végén a csomagjait rendezgette, most mintha megdermedt volna a mozdulatban. Egy pillanatra felnézett, tekintete végigsiklott Vaneau úron és a kezében lévő papíron, majd gyorsan visszatért könyvei rendezéséhez, mintha sosem érdekelte volna a dolog.
Pontosan ekkor a vonat enyhén megrázkódott, és lassulni kezdett. „Mirande állomás!” – harsogta Laurent kalauz, amint a peronra siklottak. „Kérem, vigyázzanak a leszálló utasokra!” A rövid megálló alatt alig néhányan szálltak le, és még kevesebben szálltak fel. A peronon egy sötétkabátos úr idegesen toporgott, majd a szerelvény elindulásával megkönnyebbülten felsóhajtott, de nem szállt fel.
Vaneau úr, a papírt gondosan összehajtva, a zsebébe csúsztatta. „Mirande egy csendes hely. Túl csendes ahhoz, hogy ilyen zajos titkokat rejtsen” – mormogta. A vonat ajtói újra bezáródtak, és a szerelvény egy újabb, ismeretlen állomás, Valmont-le-Grand felé robogott, ahol talán már kevésbé lesz tapintható a béke.