255/2. A hulló papír — Titkos könyvjelzők

Vaneau úr, tekintetét még mindig a könyvek mögé bújt nőt figyelve, elégedetten hunyorgott. Laurent kalauz, a friss izgalmaktól még kipirult arccal, megköszörülte a torkát.
„Szóval, Aulnay-les-Forges… Remélem, ott már nyugodtabb lesz a légkör. Az előző úr… nos, nem volt éppen a társasági élet csúcsa.”
„A nyugalom, Monsieur Laurent, gyakran csak az elméletben létezik” – válaszolta Vaneau, miközben finoman megigazította a hajtókáját. Tekintete a földön heverő papírdarabkára siklott, amely, mintha csak arra várt volna, hogy észrevegyék, ott pihent a folyosó szőnyegén. „Néha a legnagyobb viharokat nem a hangos mennydörgés, hanem a csendes papírhullás jelzi.”
Az elegáns hölgy, aki Vaneau úr minden szavát figyelte, ráncolta a homlokát. „Papírhullás, Monsieur Vaneau? Arra a szerencsétlen hölgyre céloz, aki alig bírja a könyveit? Vagy arra a kis fecnire ott lent?” Szemével a földre mutatott.
Laurent kalauz, most már egy pillanatra fókuszált, lepillantott. „Ó, valóban! Egy elhagyott jegyzet? Lehet, hogy csak egy bevásárlólista.”
Vaneau úr egy halvány mosolyra húzta a száját, miközben kecsesen lehajolt, és felvette a hajtogatott papírdarabot. „A bevásárlólisták is tartogathatnak meglepetéseket, Monsieur Laurent. Főleg, ha az ember nem számít arra, hogy egy könyvtárral utazó hölgy ejti el őket.” Kinyitotta a papírt. Nem volt rajta bevásárlólista. Ehelyett bonyolult jelek és ábrák sorakoztak rajta, melyek első pillantásra semmitmondónak tűntek, de Vaneau szeme egy apró, különös részletre tapadt. „Vajon ki szeretné titokban tartani a könyvjelzőit?” – mormogta, mintha csak magában beszélne, de a tekintete már messze járt, Mirande állomás felé, amelyre a vonat nemsokára begördül.