254/3. A kalapos utas — Az illékony jel

A szerelvény simán siklott a kanyarokban Montfaucon elhagyása után, kerekeinek ritmikus zakatolása különös háttérzenét szolgáltatott Vaneau úr csendes elmélkedéseihez. Az „ipari bájpor” továbbra is finom táncát járta, alig érzékelhetően csillogott az új utas kalapjának karimája körül, valahányszor az aprót mozdult.
„Bájpor, Monsieur Vaneau?” – Laurent kalauz, aki még mindig a napernyőroncsot szorongatta, mintha az lenne a világ nyolcadik csodája, képtelen volt elengedni az ötletet. – „De hát ki az, aki porral akarja elbájolni az embereket? És ráadásul iparival? Nem inkább egy rosszul elrejtett gyári titokra utal ez?”
„Laurent, Laurent,” – sóhajtott Vaneau úr, egy pillanatra elfordítva tekintetét az utas kalapjáról, hogy egy száraz pillantást vessen a kalauzra. – „A báj néha a legváratlanabb formában érkezik, akárcsak a kellemetlenségek. Nem feltétlenül a báj a cél, inkább a figyelemelterelés vagy egy kényszerű nyom. Gondoljon a festőkre, akiknek műterméből származó festékpor ragad a ruhájukra. Vagy azokra, akik épp el akarnak rejteni valamit, és a legkevésbé feltűnő dolog árulja el őket. A por, mint diszkrét jelzés, a legkevésbé feltűnő módja annak, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Vagy épp eltereljük azt.”
Az elegáns hölgy felhúzta kecses szemöldökét. „Mintha azt mondaná, Monsieur, hogy ez a por valójában egy… véletlen nyom, amely elárulja az utas szakmáját vagy egy friss tevékenységét?”
„Pontosan, Madame,” – biccentett Vaneau, egy rejtélyes mosollyal. – „Minden anyagnak megvan a maga története. Ez a finom szemcse pedig azt meséli, hogy tulajdonosa olyan helyről érkezett, ahol a levegőben valami hasonló lebeg. Egy műhely, egy gyár, egy laboratórium, talán egy ősi könyvtár restaurációs részlege, vagy egy kincseskamra, melynek falai évszázados, finom porréteget gyűjtöttek. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, mint egy rosszul megírt krimi cselekménye, ahol a tettes maga szórja a nyomokat a szőnyegre.”
Laurent a homlokát ráncolta. „De hát akkor miért venné fel valaki a vonatra? Az emberek inkább a tisztaságra törekednek, nemde? Különösen, ha valami titkolnivalójuk van.”
„A tiszta kezek, Laurent, néha a legpiszkosabb szándékokat rejtik,” – felelt Vaneau, szeme ismét az „új kalapos utasra” tévedt, aki épp mintha kissé megfeszült volna a helyén, bár semmi látható mozdulatot nem tett. A por azonban egy újabb, alig észrevehető fátyolként ereszkedett lefelé, amikor az utas a kabátja zsebébe nyúlt, majd hirtelen visszahúzta a kezét, mintha meggondolta volna magát.
„És mi van, ha ez a por nem is véletlen?” – tette fel a kérdést az elegáns hölgy, hangjában egy csipetnyi izgalommal. – „Mi van, ha direkt hordja magával, hogy félrevezessen minket? Hogy egy műhelyre gondoljunk, miközben valami egészen másról van szó?”
Vaneau elgondolkodva megveregette az állát. „Valóban, Madame. A megtévesztés művészete gyakran a legapróbb részletekben rejlik. Egy porfelhő kiváló rejtőzködő, ha jól használják. De épp az a trükk, hogy miért éppen por? Miért nem egy folt, vagy egy elszakadt gomb? A por egy… illékony jel. Mint a suttogás egy zsúfolt teremben.”
A vonat eközben egyre gyorsabban szelte a tájat. A kerekek monoton zaja most Compiègne felé vitte őket, ahol a peronon álló alakok már türelmetlenül várták a szerelvény befutását, mit sem sejtve a rejtélyes „ipari bájporról” és annak tulajdonosáról. A rejtély, úgy tűnt, egyre csak sűrűsödött, mint a finomra őrölt anyag a kalap alatt.